2020. július 5., vasárnap

jó erre ébredni

Az Úr angyala… megérintette (Illést), és ezt mondta: kelj föl, mert erőd felett álló út áll előtted! (1Kir 19,7)

A 18. fejezetben átélt hatalmas idegi és lelki harc után látjuk Illés prófétát a pusztában, ahová Jezábel királyné bosszúja elől futott szolgájával. Őt hátrahagyva még vagy 35-40 kilométert gyalogolt, hogy egyedül maradjon. A rekettyebokor alá ülve kimondta a végzetes szót: Elég most már, Uram! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél! Elég – éppen elég, untig elég, nagyon elég, szinte kibírhatatlan… Nagy a teher, amit rám raktál. Mi az eredménye a nép felkiáltásának: „Az Úr az Isten!” Semmi hatása, hacsak az életveszélyem nem. Elődeim sem értek célt, haszontalan volt, amit csináltunk. Jobb meghalni is, mint tovább élni ezzel a tudattal! Aztán a kimerültségtől elaludt.
Egy angyal érintésére ébredt, „Kelj föl, egyél!” A lángos és korsó víz jólesett, aztán megint elaludt. Az angyal újra ébresztette és az „erő feletti” úthoz szükséges étkezésre biztatta. Mire kérdezés nélkül útnak indult és negyven napig gyalogolt a Hórebig, a Sinai hegyig (2Móz 34, 28), ahol Izráel a törvényt kapta. Egy barlangban elaludt, majd hajnalban kapta a kérdést: „Mit csinálsz itt, Illés?” Megnyílt a zsilip és kiömlött a panasz, buzgólkodtam, szövetséged mégis megtapodva, oltáraid lerombolva, prófétáidat meggyilkolták, egyedül maradtam, halálra keresnek. (Egyedül? És a 200 próféta, akiket Óbadjáhú elrejtett… 18,4., 13?) Erről a kimerült próféta elfeledkezett. Nyílt színre vitte Isten Illést, és bemutatta a természeti jelenségeket, amelyekben azonban nem volt jelen. Ezután halk és szelíd hangot hallott: Ez előtt befedte arcát, és megint hallja: mit csinálsz itt Illés? Megindul újra a panaszáradat… elhagyták…, lerombolták… megölték… engem is…!
Isten hallja ugyan a panaszt, de úgy gyógyít, hogy megbízást ad: Menj, ismét kelj útra, Damaskusban Hazáelt Arám királyává, Jéhut Izráel királyává, Elizeust pedig magad helyett prófétává kend fel, elmondom mit fognak tenni, de nem kell végig nézned az eseményeket, mint a vihart a hegytetőn. Te indítod el az igazságtétel sorozatát, de annak terhe már nem lesz a tiéd. Isten bizalmat szavaz Illésnek, hogy szolgálatában részt vegyen, és felhasználja az események alakításában.
Néhány üzenet és tanulság a történetből:
1. Isten megengedi, hogy az övéi elfáradjanak, és – akár – életuntak legyenek, de akkor is gondoskodik róluk.
2. Az Isten hegyénél (Golgota) találkozik az övéivel, meghallgatja, megbízza, ha kell, rehabilitálja őket.
3., Az ítélet a gonoszság cselekvőinek jussa, a „halk és szelíd hang” Isten gyermekeinek kincse! Jó Isten szeretetében élni, ami biztonságot, kegyelmet, áldást és életet jelent az övéinek.

2020. június 28., vasárnap

tekintettel

Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára. Lk 9,62b

Szabad körülnézni. Hátra is tekinthetünk, hiszen fontos tudnunk, honnan jöttünk, ez azért nagyban meghatározó. Az sem rossz, ha szétnézünk, hol is vagyunk. Láthatjuk lehetőségeinket, eszközeinket, feladatainkat, mindez kell ahhoz, hogy tudjuk a helyünket a világban. Nincs tehát szó arról, hogy nem kéne tájékozódnunk, tisztában lennünk helyzetünkkel. Hisz innen indulunk.
De ha a kezünk már az eszközön van, akkor mennünk kell. Aki vezetés közben oldalra néz, mással foglalkozik, az könnyen nem tartja az irányt.
Ráadásul nem „csak” közlekedünk, hanem szántunk, művelünk, alkotunk, valami olyannal foglalkozunk, aminek jelentősége túlmutat rajtunk. A jövőt alakítjuk, esélyt teremtünk, ha sok minden szépen összejön akár jól is járunk. Nem árt a figyelem ilyenkor, hiába tűnik rutinnak. Ha átérezzük mit és miért teszünk, ahhoz nem illik a munka közbeni visszatekintgetés, csak elrontaná a munkánkat. Előre kell hát nézni, amerre haladunk.

2020. június 21., vasárnap

láb alatt

Kevéssel tetted őt [az embert] kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg.  Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél… Zsolt 8,6-7

Milyen kellemes helyzet, úrnak lenni és minden a lábunk alatt hever. Kevéssel vagyunk kisebbek Istennél, dicsőséggel és méltósággal vagyunk megkoronázva, szóval a teremtés koronái vagyunk. Ráadásul a méltóságunkat mi nagyon jól számon tartjuk, a dicsőség pedig isteni valami, hiszen a Miatyánk végén  ki is jelentjük, hogy Istené. De azért nekünk is csurran mindkettőből.
Tapossunk-e akkor, ha már a lábunk alá vettettek mindenek? A vízben, ha fenn akarunk maradni taposni kell a vizet – amennyiben jó sokat letaposunk, akkor kiemelkedhetünk. Ez gyakran működik a gazdaságban, politikában, versengő sportokban, karrierépítésben stb. A konkurencia ellehetetlenítése, az alattunk levők kihasználása nyerő helyzetet hozhat. És igaz ez a természetre is, lehetünk úgy urak, hogy kizsákmányoljuk teremtett környezetünket. Ahogy a természetnél a változás egy kopár, mérgező, veszélyes és élhetetlen világ felé mozdulunk, úgy a társasalomban is egy keserű, kiábrándult, cinikus, ellenséges hangulat az eredmény. A taposva uralkodás az uralkodóban is megöl, megcsonkít, tönkre tesz valamit.
A jó úr úgy emelkedik, hogy az alatta levők is emelkednek. Nem mindegy, hogy törött, kiszáradt gallyakon állunk, vagy egy zöldellő fák csúcsán. Ha már dicsőség és méltóság, mennyivel jobb egy békés, biztonságos, szolidáris társadalomban jelen lenni, mint egy irigy, gyűlölködő, énközpontú világban. Ha nem a másik kárára, hanem javára vagyunk, hisz így is fent tudunk maradni, mégiscsak meg vagyunk koronázva. A világban pedig nem szítjuk, hanem elsimítjuk a konfliktusokat – már amennyire lehet. Hiszen „mi arra születtünk, hogy a föld sebeit begyógyítsuk, életünkön át…”
Másként úrnak lenni méltatlan is volna, meg kevéssé dicsőséges.

2020. június 14., vasárnap

Készenlét

Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a Seregek Urának … nevében megyek ellened 1Sám 17,45
Álljatok meg tehát, … készen a békesség evangéliuma hirdetésére Ef 6,14-15

Győzni jó. Nagyon. Egy ilyen siker egy hosszú felkészülés eredménye lehet. Kitartó edzés, tanulás, felkészülés gyümölcse. Jó érzés, mert jobb, gyorsabb, okosabb vagy szebb voltam a másiknál. Megnyertem a vitát, igazam volt megint.
Akárhogyan is vagyunk az élettel, az tele van küzdelemmel, harccal, vitával, versennyel.
Kihívásokkal kell szembe néznünk naponta. Viszont, ha nem vagyunk készen, akkor veszíthetünk, elbukhatunk. Alulmaradunk.
A nehézségek feladatok, az edzésterv részei. Ha nem csak bosszankodunk és elcsüggedünk egy-egy probléma esetén, akkor ezek erősebbé tesznek és felkészítenek az igazán komoly krízisek túlélésére.
Nem régen eléggé kétségbe estem, mert egy személy rendszeresen provokált, kritizált, lenézett minden különösebb ok nélkül. Minden igyekezetem ellenére folytatódott ez a „támadás”.
Éppen valami komolyabb ellentámadásra készültem, amikor a fenti két szentírási idézetet olvastam és megértettem, hogy amellett hogy késznek kell lennem a megpróbáltatásokkal szemben, az ügyet az Úrra kell, hogy hagyjam. Az Ő nevében és a békesség evangéliumának hirdetésével kell szembe szállnom. Hát így kivártam és nem álltam bosszút. Egy hét múlva az illető magatartása teljesen megváltozott és el tudtuk simítani a konfliktusunkat.
A történtek átélése jobb érzéssel töltött el, mint a győzelemé. Az Úristen mindkettőnket győztesnek hozott ki: békét nyertünk.

2020. június 7., vasárnap

Egyedül te

[Uram] „egyedül te ismered minden embernek a szívét…”(1Kir 8,39)

Templomszentelő imádságban hangzik el a fenti mondat Bölcs Salamon királytól. Isten mindentudására építi fel mondandóját, mint Akiről tudja, hogy megbízható információkkal rendelkezik az egyes emberekről. A bűnbánat csak őszinte felismerésből született szavakkal lehet hiteles. Jó példa erre a tékozló fiú töprengése, hogy miként induljon haza a szülői házhoz (Lk 15, 17-19). Az Ótestamentumban az 51. zsoltár a legteljesebb bizalmi kitárulkozás az élő Isten előtt. Említi „a szívben lévő igazságot”, könyörög „tiszta szívet teremts bennem”, a „töredelmes és megtört szívet” kedveli Isten.
A Szentírásban a szív alapvető szerepe a gondolkodás és az érzelem irányítása. A bölcs így fogalmaz: „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet”(Péld 4, 23). Mai közgondolkozásunkban is megtalálhatjuk ennek a szemléletnek a nyomait, ismerünk jószívű embereket, de találkoztunk szívtelenekkel is. Amikor Isten látta az emberiség gonoszságát, hogy „szívének… gondolata… szüntelenül csak gonosz”, „megszomorodott szívében”(1Móz 6, 5-6). A vízözön büntetése után szövetséget köt a túlélő Noéval, nem átkozza meg többé a földet az ember miatt, „bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva.” Gonosz (emberi), megszomorodott (Isten) és gonosz (emberi) szív ugyanazzal az eseménnyel kapcsolatban. (V.ö. 1Móz 8,21). Megváltónk, az Úr Jézus Krisztus véleménye hasonló volt, amikor az étkezés tisztaságát kérték rajta számon a farizeusok: „ami bemegy a szájon” az emésztő rendszerbe kerül, „ami […] kijön a szájból, az a szívből származik […] gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések […] és istenkáromlások. Ezek teszik tisztátalanná az embert” (Mt 15, 17-20).
Nem csoda, hogy sokszor hangzik el Isten ítélete és ígérete a szívvel kapcsolatban. Jeremiás prófétál: „Törvényemet a belsejükbe helyezem, a szívükbe írom be” (Jer 31,33). A nép vágya: „teljes szívből kereslek téged” (És 26, 9). A Zsid 3,8 „kemény”, 10 „tévelygő”, 12 „hitetlen, gonosz” szívről beszél. Zsid 10,16 szívbe írt törvényről, 22 „igaz szív”-ről szól. Jakab levele a szív megtisztítását (4,8), a szív megerősítését (5,8) javasolja a „hizlalt szív” (5,5) helyett, hogy a magatartásunk és beszédünk is elfogadható legyen.
Ez a néhány idézet is mutatja, hogy az ókori ember mennyire tekintette a szívet a tudat, értelem és érzelem központjának. Nem véletlenül mondta Salamon imájában, hogy a szíveket ismerő Isten hallgassa meg az imádkozók fohászát szükségüknek, állapotuknak megfelelően. Azt hiszem, hogy mai imádságaink is ezzel a feltétellel kerülnek Isten színe elé (Jel 5,8., 8, 3-4.). „Semmiért ne aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt, és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban” (Fil 4, 6-7).

2020. május 31., vasárnap

fecsegés

A szentségtörő, üres fecsegők elől pedig térj ki, mert egyre messzebb mennek az istentelenségben, és szavuk úgy terjed, mint a rákos fekély. 2Tim 2,16-17

Sok fecsegés van a világban. Gyakran szentségtörő, istentelen, profán, gonosz, valamint mindenképpen üres. És talán ez az üresség a lényeg. És terjed, előrehalad, növekszik. A betegség ilyen, a rák, a járvány, a romlás.
A κενοφωνία üres szót vagy beszédet jelent, mindkét részét értjük magyarul is. Fordítható fecsegésnek is, a lényeg, hogy tartalom nélküli, viszont mégiscsak beszéd, vagyis olyan, mintha mondana valamit. A közhelyek is ilyenek, nem igaztalanak, csak mégis üresen konganak, ott és akkor és attól nem képviselnek tartalmat. Máshol, máskor és mástól akár átütő erejűek lehetnek ugyanazon szavak.
Az üresség terjed. Sok üres szó mellett megerőtlenedik az igazi, tartalommal bíró beszéd is. A közöny és érdektelenség vissza tudja fogni bármilyen közlés erejét. Könnyebb fecsegni és könnyebb megérteni is, kevés erőfeszítéssel és odafigyeléssel megoldható. Megtévesztve magunkat meg másokat tulajdonképpen elismerést váltunk ki – csodálatosan egyszerűvé válik minden. Egyszerű képletek, kézenfekvő bűnbakok, univerzális megoldások: minden érthető és világos, nincs mit foglalkozni vele, minden meg van oldva. Olyannyira, hogy a valóság összetettsége, a világ komplexitása, a szakértők szakértelme nem számít, csak feleslegesen bonyolít, hiszen megoldottuk, ilyen a világ és kész. Az, hogy a világ még nem tud róla, hogy a valóság olykor bekavar és megcáfol csak átmeneti – ha elég sokat fecsegünk és elég hangosan, akkor a valóság nem ellenfél, mindig van valami kellemesebb és kényelmesebb hazugság. Mint a pótcselekvés, mikor úgy teszünk, mintha valami érdemit művelnénk, de semmi köze ahhoz, amitől eredményt is remélhetnénk. Sőt, a lényeg, hogy nehogy elhangozzon valami igazi, történjen valami valóságos.
Nem a vita a megoldás, a vakok szívesen vezetnek világtalanokat és a világtalanok szívesen választanak vak vezetőt – jól érzik magukat együtt. Több kísérlet igazolta bevett tévedéseknél a vita igen gyenge befolyásoló hatását – inkább csak megmerevednek az álláspontok (de némi remény korlátozott eredményre azért lehet).
A kitérés a megoldás, hadd menjenek. Nem tudunk rivalizálni a világtalanok vak vezetőjével, talán a gödör észhez térít egyeseket és a látókra is hallgatni fognak. Ráadásul világtalanként a vak vezető kényelmes fényt hoz, kicsit ismerőset, könnyen befogadhatót – a valós világosság nagyon bántó, fájdalmas tud lenni. Tulajdonképpen miért is érdekelne? Hiszen haladunk, ez sem kis munka.
Mint látók pedig tudjuk, hogy a világ nem üres, sok gödör van (amibe beleeshetünk), de sok csúcs is (ahonnan látni lehet a nagyságot, nagyszerűséget). A világ összetett, szép és szörnyű, mély és magas, sokkal jobb és sokkal rosszabb, mint ahogy az üres fecsegésből kitűnik. Úgyhogy van min gyönyörködni és van min dolgozni. Fecsegés helyett.

2020. május 24., vasárnap

bocsi

Ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is. Kol 3,13b

Megbocsátani sokféleképpen lehet vagy akár nem lehet.
„A rabbi úgy dönt, hogy Grünnek meg kell követnie Kohnt, amiért „csaló gazembernek” nevezte, mégpedig a következő, gondosan megszövegezett bocsánatkéréssel: „Kohn egy becsületes ember, bocsánatot kérek.” Grün így mondja el a rá büntetésképpen kirótt mondatot: – Kohn egy becsületes ember?! Bocsánatot kérek!…”
A fenti illusztrációnk jelzi: a megbocsátás nem a szavakban van. Nincs kötött formája, bár lehet valamilyen rítus, akár ünnepélyesség, ami kapcsolódik a megbocsátás aktusához. Régebben az áldozatok is Isten megbocsátását szolgálták és logikus a megbocsátást valamilyen jóvátételhez, helyreállításhoz kapcsolni. Praktikus már a bocsánatkérés előtt a kárenyhítésen, kiegyenlítésen dolgozni, kifejezendő a megbánást – ez azért méltányolható a megbocsátó részéről is.
Ha megbocsátunk, arra jó iránymutatás, ahogy Isten tette ezt. Mert már megtette, ez nem kérdés. Mi meg itt vagyunk, megbocsátódva. Észre vettük Isten bocsánatát? Volt valami teátrális benne? Nem, egyszerű gesztus ez. De nem is lényegteleníti el, nem haverok közötti „spongyát rá”, ami vagy jelent valamit, vagy nem.
A Természetéből ered, mert ismeri a mi természetünket. A megbocsátással nem leír minket, mint reményteleneket, nem is elnéz, mint egy nagyszülő. Megvan a komolysága és jelentősége a megbocsátásnak, amivel új esélyt kapunk. Egy újabb nekifutásra, próbálkozásra van lehetőségünk, és ez elvárás is, folytassuk. A megbocsátás lényege a folytatás lehetősége.

2020. május 17., vasárnap

nyugi

Mert arra hívott el minket az Isten, hogy békességben éljünk. 1Kor 7,15b

Nem kell változtatni minden áron. Persze lehet ilyen helyzet is, tudjuk „minden folyik”, szükség lehet alkalmazkodásra, változásra, de az apostol itt éppen nem ezt ajánlja. A békesség valami állandóság is. És alapvetően kívánatos, még akkor is, ha elvileg állandóan harcban állunk, a vírussal, a korábbi barátainkkal és szövetségeseinkkel, az egész világgal – propaganda szinten persze mindig mi vagyunk a jó oldalon és békességre törekszünk. Fura világ ez. Itt egyébként a világ egy igen kis, bár annál fontosabb részéről van szó, a családról, a személyes és szoros kapcsolatokról. Majd a társadalmi helyzetről is, hivatásról, egyebekről. Mindenki maradjon abban, amiben van, ez a legegyszerűbb. Vannak persze jobb meg rosszabb helyzetek, aki teheti javítson, de ennek nincs nagy jelentősége. Olyannyira, hogy a rabszolga voltunkkal sem kell törődnünk, nem igazán számít – de ha lehetünk szabadok, persze élhetünk azzal. Ahogy a válásról is hasonlóan nyilatkozott, ha a társad válni akar, hát tegye. Pedig ezek nem lényegtelen dolgok. Mindez nem sztoikus nyugalom, nem is érdektelenség, hanem az érdeklődés más iránya. És ahhoz képest kevésbé fontos dolgok ezek, a helyükön vannak, csak más a helyük, mint általában gondolnánk. A megbékélés ennek szól. Csináljuk a dolgunkat, ki ültet, ki öntöz, és ennek van jelentősége, a növekedést azonban már nem a mienk. Ugyanígy a körülmények változása lényeges, de mégis elengedhető. Nem kell erőlködni. Az annak a szájából hangzik hitelesen, aki egyébként nem keveset változtatott és tett is...

2020. május 10., vasárnap

Úton folyó munkák

“a göröngyös utat egyenessé” Ézs 42,16.

Naponta autózom a majdnem kihalt autópályán. A Covid 19 vírus olyan helyzetet teremtett világszerte, hogy látványosan kevesebben közlekednek az utakon. Kivételes helyzetben érzem magam. Mintha enyém lenne az egész pálya. Irigyen gondolok bele, hogy mi lesz, ha feloldják a korlátozásokat és akkor a többi gépjármű is kiözönlik az utakra, lehet, hogy még több is mint korábban. Ismét dugó dugó hátán. Alig lehet majd haladni, még hosszabb lesz a menetidő. Főleg ha útépítést is végeznek.
Úton folyó munkát. Már hetekkel korábban értesítenek sárga táblákon, hogy útépítés lesz egy bizonyos szakaszon. Amikor elkezdődik, akkor az dugó a dugóban. Kiszámíthatatlan, kikerülhetetlen, bosszantó, frusztráló. Persze tudható, hogy többnyire az autóvezetők javára lesz a változás: jobb minőségű aszfalt, szélesebb út.
A fejlődéshez elengedhetetlen az akadályok leküzdése, a problémamegoldás keresése.
Személyes kapcsolatokban is adódnak nehézségek, akadályok, konfliktusok.  Vannak olyanok, amiket könnyű kikerülni: nem keresem az illető társaságát, nem hívom fel, törlöm a közösségi médiás alkalmazásban az ismerőseim közül. De vannak olyan kapcsolatok, amiket nem olyan egyszerű kiiktatni. A családtagok, munkatársak ilyenek.
Számomra nehéz elviselni, amikor valakivel nem tudok megbeszélni valamit, teljesen különböző a véleményünk, már nem is kezdünk bele a vitába, mert annyiszor lefolytattuk, eredménytelenül. Ilyenkor az a kérdés merül fel bennem, hogy mi az oka annak, hogy ilyen személyek vesznek körül?
Miért nem lehet problémamentes az életem? Miért vannak göröngyös utak, miért nem teremtett az Úr eleve egyenes, sima utakat? Miért kell elviselnem ezeket a személyeket?
Az egyedüli megoldás, amiben aktív lehetek, hogy mit tudok én változtatni, miben tudok fejlődni, mit kell lenyesni, lefaragni rólam? Azzal kell szembesülnöm, hogy én vagyok a javítandó, a göröngyös, amit ki kell egyenesíteni.
Vele ez is sikerülhet.


2020. május 3., vasárnap

Amilyen

„Amilyen lelki ajándékot kaptatok, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai…” 1Pét 4,10

Péter apostol nem sokat magyaráz, hanem tanácsol. „Kaptatok” valamit, azzal „szolgáljatok”, Isten „jó sáfáraiként” május havi igénk szerint.
Amit kaptunk, azok ajándékok, nem szerzemények, nem vásároltak, nem érdemeltük, nem megdolgoztunk érte. Az adományozó maga Isten, Jézus Krisztus mondja: „az igazság Lelke elvezet titeket a teljes igazságra, mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall… Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém, ezért mondtam, hogy az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek”(Jn 16,13-16). Ez megtörtént az első Pünkösdkor, ekkortól beszél az Újszövetség „lelki ajándékokról”. Négy helyen találjuk tételesen felsorolva ezeket az ajándékokat:: 1Kor 12, 4-11,. Rm 12,6-8., Ef 4, 11-16., és 1Pét 4,8-11. Ezeket tehát kaptuk valamilyen céllal. (Érdemes mind a négy újszövetségi helyet elolvasni.)
„Szolgáljatok azzal egymásnak”, tehát ne raktározzuk el, kirakatba se tegyük, főként ne növelje felsőbbrendűségi tudatunkat. Milyen jó, hogy gondoskodott a gyülekezetről Isten. Az ApCsel 6-ban látunk egy gyülekezeti válságot, amit éppen a szolgálatok rendezése old meg. Milyen könnyű is lenne egy-egy helyi gyülekezeti közösség élete, ha a nyilvánvaló ajándékok működhetnének egymás szolgálatára. Megsokszorozza a helyi közösség erejét, és egymás erejét is. Ezt egymásban is értékelhetjük, sőt megbízásokkal elő is hívhatjuk.
„Mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai”. A „sáfár” azt a gondnokot jelenti nyelvünkben, aki számon tartja és működteti a meglévő javakat. Erről talán elfeledkezett Timótheus, amikor Pál írja neki: „Ne hanyagold el a benned levő kegyelmi ajándékot, amelyet prófécia által kaptál…” (1Tim 4,14) Ha helyreáll az ifjú munkatárs élete, akkor önmagát, de hallgatóit is megmenti. Sáfárság, gondnokság magunkról, és a társainkról, testvéreinkről. Bátorítás, biztatás, támogatás egyaránt hozzátartoznak tevékenységünkhöz. Az egymásért elmondott imádság pedig az a láthatatlan, de érzékelhető segítség, amelyhez már a menny erői járulnak hozzá.