Olykor szenvedünk. Olykor nagyon. Olyan ez mint az étvágy, hogy nem nagyon gondolunk rá, de ha valami finomat látunk, szívesen vesszük. Ha kicsit éhesek is vagyunk ugyanez történik, csak lehetőleg nagyobb mennyiséget veszünk magunkhoz. Aztán már kevésbé fontos, hogy tetszetős vagy finom legyen, az átlagos más jó, de bármi ehetővel is megelégszünk. És még mindig van folytatás, akár a nyers marharépáig.
A szenvedés – ami az éhségnél általánosabb, de tartalmazhatja – is lehet hasonlóan fokozatos a halvány diszkomforttól a kellemetlenségen át a gyötrelemig. A gyengébb fokozaton ezek alig zavarnak, a végén viszont meghatározó, kitölt bennünket. Az elején éppen nemigen foglalkozunk vele, vagy csak ha eszünkbe juttatják, a végén már tudatunk, gondolataink döntő részét le tudja kötni, másnak szinte nincs hely.
Jó az, ha a magasba tudunk ilyenkor nézni. A fokozatok bármelyik részén, vagy akár az eleje előtt is – de legalább, amikor már bágyadtak vagyunk. Már elfáradtunk, kimerültünk, adódna a lehorgasztott fej. Nem könnyű bágyadtan felemelni a fejünket és a tekintetünket. Nem azért, mert a felhők fölött mindig kék az ég – az ilyen szólamok nem sokat jelentenek ilyenkor. És nem is a kék ég adna erőt, vinne tovább.
Mit látunk a magasban? Lehet ragyogó fény, ömlő eső, éjszakai csillag, bármi. Nem a látvány a lényeg, amit látunk, hanem amit tudunk. Hogy felnézhetünk és onnan visszanéznek. Mondanunk sem kell, Aki fönt van, tudja, érti. Nem feltétlenül hepiend és azonnali csoda történik, de velünk van. Ezért kell felnéznünk, hogy tudjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése