Kedves Érdeklődők,
Vége a visszaszámlálásnak és a bónusznak is. Innen nem jelenik meg vasárnaponként áhítat. Nincs kizárva, hogy alkalmilag lesz valami, de kis esély van rá.
Amennyiben valaki kézbe venné az ügyet, keressen bátran, szívesen segítek a folytatásban.
Minden jót a továbbiakra és köszönjük az eddigi érdeklődést - az összes szerző nevében írhatom.
„A józan eszűek mind eszerint élnek. Az ő dicsérete örökké megmarad” – folytatódik a bibliavers. Ennyire egyszerűnek tűnik az élet, nincs komplikáció, zsákutca, kérdés, mert Isten félelme megtanít mindenre, ami szükséges. Ugyanakkor átéljük, a Bibliánkból is tudjuk, hogy az Úr félelme nem uralkodó gondolkodási mód napjainkban. Ezért keresnünk kell Istent, aki szintén keres minket, hogy a találkozás után felismerjük, Őt ismerni igazán nagy nyereség. ”Valóban nagy nyereség a kegyesség (istenfélelem) megelégedéssel” -mondja Pál apostol (1Tim 6,6).
Ez azon a háttéren igaz, ahogyan János apostol megállapítja: „az egész világ gonoszságban vesztegel”(1Ján 5,19). Pál apostol ennek eredetét írta meg: az emberek „megismerték Istent, mégsem dicsőítették, vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és … szívük elsötétedett. Akik azt állították magukról, hogy bölcsek, azok bolonddá lettek, és a halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték… Ezért kiszolgáltatta őket Isten…” (Róm 1,21-24) Ez a mai világunk általános lelki szintje.
Isten megmutatta szeretetét abban, hogy Fiát, Jézus Krisztust küldte értünk: „Nincs… most már… semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak, mivel az élet Lelkének törvénye megszabadított Jézus Krisztusban a bűn és halál törvényétől” (Róm 8,1-3a). Ezért van reménységünk az Isten szeretetében, hogy őt féljük, Fiában higgyünk, és ezért a „bölcsesség kezdetéhez” hozzájussunk. Az Ő Lelke utat mutat mindazoknak, akik szeretik az Atyát. „Az Úr félelme bölcsességre int” (Péld 15,33a) azaz, kezdeményez. „A bölcs szívűt értelmesnek nevezik” (Péld 16,21). „Aki tanítványává lett a mennyek országának, hasonlít a gazdára, aki újat és ót hoz elő éléskamrájából” (Mt 13,52. vö. 12, 35). Nem egysíkú ember, széles látókörű.
Jakab apostol szerin: „A felülről való bölcsesség először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes, nem részrehajló és nem képmutató. Az igazságnak gyümölcse békességben vettetik el azoknak, akik békességet teremtenek” (3,17-18). Van is egy jótanácsa: ”Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja” (Jk.1,5)
Vannak utak. Jók és kevésbé jók, sőt rosszak is. Most nem a kátyússágot értve ez alatt, bár Jeremiás idejében is lehettek minőségi különbségek. Lényegesebb, hogy hova vezetnek. Merthogy az úton nem látszik, hova jutunk rajta, az csak akkor derül ki, ha odaértünk. Kifejezetten praktikus kérdezősködni, tájékozódni mielőtt utat választunk és el is indulunk rajta.
Veszélyek, veszedelmek is vannak, nem az abszolút biztonság világában élünk. Számos rizikót el tudunk képzelni, de tapasztaltuk, hogy történik olyan, amire nem is gondoltunk. Jó ha vannak vészjelzések, figyelmeztetések, kifejezetten praktikus ezekre figyelni.
És lehet mindezekre a lehetőségekre, segítségekre nemet mondani. Számos vagy számtalan oka lehet, amiért ilyet teszünk. Lustaság, hamis biztonságérzet, kincstári optimizmus, szerencsénkbe vagy megoldóképességünkbe vetett hit, problémák komolyan nem vétele, dac, gőg, érdektelenség, elkeseredés, kiégés, kiábrándultság, mások is így tesznek, vannak más magyarázatok, más tapasztalat, kényelmesebb megoldásban bízunk...
A szabadság lényeges, nem kell tanácsokra hallgatnunk, még a jókra sem. Mérlegelni kell, döntést hozni. A felnőttségre a felelős döntések jellemzőek, mikor vállaljuk a döntések következményét. Vállaljuk, hogy hova jutottunk - ha egyáltalán elindultunk -, hogy nem figyeltünk a figyelmeztetésre. Mondjuk, ha nem vállaljuk, akkor is vannak következmények. Talán még felnőttebb, felelősebb, ha döntés előtt tájékozódunk, meg egyébként is figyelünk, éberek vagyunk. Amennyire lehet.
Jó hír tehát, hogy vannak tájékozódási lehetőségek, észrevehetünk nekünk szóló jeleket. Van döntési szabadságunk. Rosszabb, hogy nem szoktunk felelősen dönteni, ráadásul aztán kevés mentségünk lesz. Felesleges immár a magyarázkodás, hogy úgy gondoltuk, azt mondták, tévedtünk stb. Saját gondolataink gyümölcse beérik, és ha azt nem hangoltuk össze a valósággal, igen meglepődhetünk.
A mondat válasz a gúnyolódóknak, akik a világ változatlanságát látva kezdték gúnyolni a Krisztust váró testvéreket: ”Hol van az ő eljövetelének ígérete?” (4.v.) A hívő ember gondolkodása, üdvtörténeti ismerete segít az eligazodásban, hiszen Krisztus Urunk nem menetrendet ismertetett az evangéliumban, hanem örömhírt.
Isten nem az emberiség elvesztését tűzte ki célul, hanem Krisztusban a megmentését. Ez világos a Szentírásból: „nem akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen”- írja Péter ebben az levelében. Jézus Krisztus is a megtérést hirdette, az Istenhez fordulást, szeretetének felismerését és elismerését. A megtérést Isten munkálja ki bennünk, és általa kezdjük igazán megismerni a megváltás örömhírét: „azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Kor 5,21) Ez a megváltás csodája, amikor Isten a bűn megsemmisítő hatalmát Krisztusra helyezte, minket pedig „Isten igazságává” tett.
A szavak jelzik azt a mérhetetlen változást, amit Isten véghez visz bennünk Szentlelke által. Nem a megtértek klubjába hívott bennünket, hanem családjába, mint Atyánk, akit így szólíthatunk meg. Ilyen módon vannak testvéreink, akik hasonló irgalomban részesültek. Egészséges esetben szívünkre helyezi az ő szándékát, mindenki megtérését. Nem érezhetjük magunkat fölényben meg nem tért embertársainkkal szemben, mert bennünket is Isten mentett meg, ezért tudunk segíteni alkalomadtán. Isten segítségével átalakított életünk bizalmat ébreszthet a keresőkben.
Mindennapos gyakorlatunkban igyekszünk Isten segítségével a legjobbat tenni. Családi életünk, munkánk, emberi kapcsolataink azok a színterek, ahol felkelthetjük az érdeklődést és utat mutathatunk a megtérés felé.
Néha nagy dolgokat várunk egyházunktól, magunktól. Pedig életre van szükség, ami békességet, nyugalmat áraszt. Úgy létezni, hogy másnak ne ártsak, ha lehet, segítsek. Pál apostol így fogalmaz, amikor cserépedényhez hasonlítja önmagát: „Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.” (2Kor 4,10)
Nincs annál csábítóbb, hogy bármit akarhatunk, csak kérni kell és megadatik. Erre jó mondjuk egy csodalámpa, aranyhal és egyéb kívánságteljesítő praktikák. Jó azt hallani, hogy "mit parancsolsz, édes gazdám"? Úgy tűnik nagyon tudunk és szeretünk parancsolni, kívánni.
Nagyvonalú dolog, hogy Isten szabad kezet ad, bármit akarhatunk. Fura is, lehet mi nem bízunk annyira magunkban, mint ő bennünk. Pedig jobban látja kudarcainkat, mint mi, hisz mi kevésbé nézünk ezekkel szembe és igen hamar el is tudjuk felejteni. Klasszikus figyelmeztetés, hogy vigyázz, mit kívánsz!
Persze nem kell nagy szemfülesség, hogy észrevegyük, feltételes ígéret ez. Akkor adatik meg a kérésünk, mikor "szolgálatban" vagyunk, mikor kívánságunkat (kivételesen és saját magunk számára is meglepően) nem csupán élvezeteinkre akarjuk azt eltékozolni. Akkor kapjuk, ha jót kérünk, sőt eleve jót akarunk. Ha Jézus beszédei, az élet szavai vannak bennünk és úgy kívánunk, miért ne adatna meg?!
Vagyis nem a megadatás a lényeg, hanem a megmaradás. A megadatás a hepiend, ami váratlannak tűnhet, de a megmaradásból indulva nincs semmi furcsa benne. Mi úgy maradunk meg, ha a jézusi beszédek bennünk maradnak, ami köztudottan élő és ható, munkálkodik bennünk. Végülis Jézushoz térnek vissza a saját beszédei, csak közben minket is visznek. Így nincs feszültség, minden és mindenki a helyén van, kerek a világ. Mi mást is akarhatnánk...
Örömmel ünnepli Izráel, hogy a Szent Sátorba visszakerülhetett Isten frigyládája, A filiszteusok egy győztes csata után vitték el Asdódba, majd az ott történtek után Gátba, Ekronba, ahonnan a filiszteusok vallási vezetőinek tanácsára ajándékokkal együtt küldték vissza Izraelnek. Így az őket sújtó csapások is megszűntek (1Sám 5-6). Az izraeliták örömmel és áldozattal fogadták a frigyládát. Bétsemesben áldozatot is mutattak be Istennek, de a ládába tekintők avatatlanul látták annak tartalmát és büntetésből meghaltak (Isten titkai veszélyesek lehetnek). A ládát Kirjat-Jeárimba vitték, ahonnan Dávid vitette Jeruzsálembe. Itt Uzzát érte halál a láda érintése miatt, mire Dávid Obed - Edom házában hagyta azt. (1Krón 13)
Ekkorra Dávid a teljes Izrael királya lett, és a frigyládát, az általa felvont sátorba helyezték. Ennek az ünnepnek a hálaénekéből való a címben foglalt gondolat. Mert Isten az, akinek kezében „szilárdan áll a világ, nem inog.” (30b), ezért szólítja fel az ünnepre, hálára és segítségért való esdeklésre a teremtettséget. A múlt szövetsége kötelezi népét a hálára, Isten óvó, szabadító szeretete kísérte választottait. De ott a kérés a szabadításért is: „Segíts meg minket szabadító Istenünk, ments meg … hogy hálát adhassunk szent nevednek,” (35).
Amikor telve a szívünk örömmel és hálával, szeretnénk, ha mindenki és minden átélné ugyanezt, hiszen van alapja örömünknek! Kikívánkozik belőlünk Isten tapasztalt szeretete, amely segítségünkre van. Komoran komoly hívők nem vonzó személyiségek, Dávid a túlcsorduló öröm példája. Hiszen Isten közöttünk lakik, számíthatunk Rá, hall bennünket, látjuk, amit tesz, örökkévaló Istenünk. Aki szóba állt velünk, sőt Fiában, az Úr Jézus Krisztusban emberré lett és föláldozta magát, vérével tisztított meg, eltörölte bűneinket, mert Ő bocsáthatja meg a vétkeket egyedül (Mk 2,5-8). „Hála legyen az Istennek kimondhatatlan ajándékáért!” (2Kor 9,15) „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régi elmúlt, és íme: új jött létre. Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett önmagával Krisztus által…Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel! Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Kor 5,17-21)
Az ártatlan, tiszta, szent Bárány „bűnné lett értünk”! Lehet ennél szabadítóbb üzenet a bűneitől lelkiismeretében gyötört embernek? Ő vette magára, amit mi követtünk el. Krisztus feltámadt a halottak közül, Isten elfogadta áldozatát, megigazított, igazzá nyilvánított. Legyen áldott az ő neve, ennek örülhetünk teljes szívvel, derűs arcunk mondja el az örömhírt, és ajkunk se maradjon néma.
Gyakran előfordul, hogy mondunk vagy csinálunk valamit, tesszük a dolgunkat. Általában időnk nagy részében ez megy. Van azonban amikor nem ilyen egyszerű, nem a magunk dolgát tesszük, hanem másét. Megbízást teljesítünk, még inkább képviselünk valamit/valakit. Ez merőben más helyzet.
Képviselhetünk nagyon sok mindent. Például a családunkat egy más családdal szemben vagy mellett, munkahelyünket egy tárgyaláson, kollégáinkat egy értekezleten, boltban a többi vásárlót, forgalomban a hasonló közlekedőket, nemzetünket külföldön, vallásunkat más vallásúak között, sorstársainkat egy tüntetésen… Igen hosszú sor lenne az alaposabb felsorolás, és bizonnyal nem teljes. A közös, hogy aki ránk néz ilyenkor nem minket lát, hanem amit – akarva vagy akaratlan – képviselünk.
Annyiban talán egyszerűbb, hogy tudjuk mi a képviselendő álláspont, vélemény, hozzáállás, nem annyira dilemmázunk, hisz adott szerepben vagyunk, amihez általában adott viselkedési forma is járul. És a felelősségük is ennyi, nem a saját okosságunk meg erőnk számít, hisz csak megjelenítünk, annyira vagyunk erősek és okosak, amennyire az számít, akit képviselünk.
Viszont ez nagy felelősség is, a nálunk nagyobbnak megfelelni és hitelesen felmutatni, érvényesíteni érdekeit. A helyzet mégiscsak rajtunk áll, határozottabbnak kell lennünk, mint magunktól lennénk. Nem nekünk kell érvényesülnünk, hanem a nálunk nagyobb érdekeit, szempontjait, véleményét érvényesíteni. Megfelelni az aktuálisan képviseltnek olykor jelentéktelennek tűnő, máskor akár nyomasztó feladat lehet.
Egyszerre van hát a helyzetben a felelősség és a megkönnyebbült elengedés – merthogy rajtunk múlik, de mégsem a személyünk számít. Egyszerűen tesszük a feladatunkat, ahogy tudjuk és ahogy lehet. Ez így elég kell legyen.
Az identitás fontos. Tudnom kell, ki is vagyok, honnan jöttem, merre tartok meg ilyenek. Egyébként valaki más lennék, vagy senki, vagy ki tudja mi is lenne…
Mindenki tudja magáról, hogy kicsoda. Egy név, egy szakma, egy tulajdonság, egy szerep stb. Vagy több ilyen, de ha már több mindennel is azonosítom magam, jelentősen bonyolítja a helyzetet. A különböző összetevőink nincsenek mindig harmóniában, sőt nem is mindig tetszenek. Ha pl. szegény vagyok, annak nem örülök, akár titkolhatom, úgy teszek, mintha. Nem vállalom fel magam vagy egy részem, próbálom egyéb jellemzőim előtérbe helyezni.
Az, hogy számos összetevőnk közül mit hangsúlyozunk, nagyban függhet a helyzettől. Magyarságom egy nacionalista tüntetésen igen erőteljes, büszke vagyok. Míg más országbeliekkel kapcsolatba kerülve nemzetem erősen szégyellhető, akár szörnyű dolgait (minden nemzet történelmében vannak ocsmány bűnök) kevésbé hangsúlyozom. Ilyenkor váltásként a kereszténységünk kerülhet előtérbe, amíg a kereszténység gaztettei nem kerülnek szóba. Merthogy nem a teljes nemzetünkkel vagy kereszténységünkkel vagy egyebekkel akarunk közösséget vállalni, csak a jobb részeivel.
Természetes, hogy ilyen erős identitás képző a nemzet, ami kicsit talán a nagyobb család, gyakran legendás alakokhoz visszavezethetően – Ábrahám vagy István király, régre visszanyúló ősök. Én egy X vagyok, akik már akkor is… És ez jó, tartást ad, a név kötelez és a vér nem válik vízzé. Meg hasonlók. Lehet ezt egyszerre méltósággal és alázattal viselni, tudva felmenőink viselt dolgairól és azonosulva velük. Elfogadva, de nem helyeselve a helytelent, nem kimagyarázva és torzítva.
Azonban nem igazán ez számít. Hanem a gyümölcsök. Ha büszkeségem segít jó gyümölcsöt teremni, akkor az is jó, hasznos lehet. Ha azonban nem gyümölcsöt terem, hanem mondjuk viszályt, feszültséget, gőgöt, akkor káros. Mert a gyümölcs szempontjából az számít, ami elősegíti a termést. A megtérés biztosan ilyen. A megtéréshez legyünk méltók, ne az őseink, nemzetünk stb. vélt vagy valós méltóságában próbáljunk elmerülni.
Nem az az érdem, hogy egy elit vagy annak vélt csapat tagjai vagyunk. Az nem gyümölcs, az helyzet. És a helyünket bárki átvehetné, akár holmi kövek is. Nem lehet a mi érdemünk, hogy hová tartozunk, hisz egy kővel helyettesíthetőek lennénk. De nem vagyunk kövek, hanem Keresztelő János szerint fák, ráadásul olyanok, amiknek teremni kell, különben kivágják. És nagyon nem is érünk rá, ez nem az a példázat...
A teremtett világ nem hiábavaló. Nem is mulandó. Mármint eredetileg. Hiszen jó, a leginkább rizikós része pedig igen jó. Szóval egy kezdetben jó, önmagában értelmes és céllal rendelkező, lényegében tökéletes világból indulunk ki. Nehéz elképzelni.
Aztán az alkotó belenyúlt, hiábavalóság alá vetette, tökéletlenné és romlottá tette. Elromlott az egész. És nem magától, hisz nem volt benne eredetileg a romlandóság, úgyhogy elrontották. Direkt.
De általában azért ami elromlik, megőrzi eredeti jóságának nagy részét. Csak már nem az igazi. Valami kis rész megy tönkre, homok kerül a gépezetbe, de persze van aki szándékosan botot dug a küllők közé. Utóbbi általában direkt gonoszság, ártó szándék, amikor tönkre akarunk tenni valamit. Például saját vélt vagy valós érdekünkből, okosnak és hatalommal rendelkezőnek érezve magunkat, hisz a rombolás is egyfajta hatalom, élvezhető.
Itt nincs tönkretételről szó, hanem alávettetésről, valamilyen hierarchiáról, uralomról. Megmarad a világ, csak már hatása van rá a rossznak, romlandóságnak, hiábavalóságnak. Ez inkább demonstráció, jelzés értékű, hogy vannak ám itt mindenféle erők meg szándékok. Nem olyan egyszerű a világ, hogy anyag meg energia meg törvények, aztán kész is van. Vagy ha igen, immár a romlandóság is a rendszer része, számolni kell vele. Nem rombolni kell tehát, az be van építve az egészbe, hanem pont őrizni és művelni.
Van persze reményünk, bár nem magunkban, nem az őrzésünkben és művelésünkben – noha ez továbbra is feladat és elengedhetetlen. A teremtett világ nem hiábavaló továbbra sem, noha a romlandóság uralkodik rajta. De a mulandóság is mulandó. Ez a remény, hogy visszatér az eredeti állapot – már nem mint a régen volt édenkert, hanem mint ami jó. Ismét jó. Nehéz elképzelni. Talán nem is lesz akkora különbség, hisz a világunk majdnem jó, csak mégsem, bár olykor nagyon nem. Akkor meg mégis jó lesz, akár nagyon jó.
A jó pedig a szabadság. Mikor már nincs alávettetés a romlandóságnak, ahogy Isten gyermekei is szabadok lehetnek. Mert közel kerülnek Istenhez, így a világ is közel kerülhet hozzá. Ahogy mi is tanulhatunk a demonstrációból és megérthetjük Istent – már persze a magunk erős korlátaival, és nem is saját erőnkből –, úgy világosodhat meg a világ. Hisz ezért jött a világ Világossága.
Van mentségünk: a korábbi hitetlenség és tudatlanság. Viszont ha jelen állapotunkat vesszük figyelembe, mikor már nem vagyunk sem hitetlenek sem tudatlanok, úgyhogy nincs mentségünk. Hajjaj.
Mindenkinek van múltja, nekünk is, és abban biztosan vannak csúnya, akár szörnyű dolgok. Nem elsősorban amik velünk történtek, hanem amiket mi tettünk. Mikor nem áldozatok, hanem elkövetők vagyunk. Ezzel nehezebb szembe nézni. Biztosan mindenki tud találni olyan esetet, ami miatt máig bűntudata van.
Jobb esetben nem direkten, szánt szándékkal voltunk gonoszok, tettünk rosszat. Nem tudtuk, nem értettük, kevés információnk volt, nem ismertük fel stb. Magyarázhatjuk tévedésnek, akár mások általi megtévesztésnek, minden félének. Amit hitetlenségünkben követtünk el. Fura itt a hitetlenség emlegetése, hogyan is illik ide.
Ha nem intellektuális hitként értjük, hanem mint hűséget, Isten törvényeinek betartását, isten követését, életünket meghatározó rendszert, stb. úgy azért más. Jézus szerint a bűn az, hogy nem hisznek benne. Nem hiszékenységként, hanem életet meghatározó tényezőként. Az ilyen élő hit hiánya az az állapot, amiben tudatlanok vagyunk, ezért követünk el dolgokat. Egyébként eszünkbe sem jutna.
A hitetlenség olyan állapot, amit Pál már itt meghaladt, jó esetben mi is, már nem úgy látjuk a világot meg magunkat, mint mikor elkövettük szörnyű dolgainkat. Ezzel együtt a felelősség megmarad, vállalnunk kell, mi voltunk azok. Nem lehet a mögé bújni, hogy már másként gondolom, ma már nem tenném meg. Nem így működik, vannak következmények.
Mindezzel együtt mégis van irgalom. Az irgalom nem jár, nem felmentés, nem magyarázkodás és elnézés. Ha van is indoklása, mint itt, ha némi mérlegelés társulhat is hozzá, az irgalom ajándék, Isten kivételes jóindulata felénk. Nem az enyhítő körülmények miatt van, az irgalom Isten viszonyulása. E szerint kell értékelnünk is.