Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát. Amikor már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára a sertéseket őrizni. Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be. Csakugyan útra kelt és visszatért apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta.
Erre a fiú megszólalt: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. Erre vigadozni kezdtek. Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és apád levágta a hizlalt borjút, hogy egészségben előkerült – felelte. Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött és kérlelte. De ő szemére vetette apjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki. – Az mondta neki: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. Lk 15,11-32
Az előző két epizódban az ember tékozlásának eseteit láttuk.
https://ahitatok-skie.blogspot.com/2022/01/sorozatfuggok-figyelmebe.html
https://ahitatok-skie.blogspot.com/2022/02/tekozlo-fiu-ii.html
A történet harmadik szereplője maga a „tékozló” Atya, aki tudván-tudja, hogy méltatlanokra pazarolja szeretetét. Kiadja a vagyont a fiának, azaz megadja a szabadságot, hogy a saját maga által választott utat járja. Nem avatkozik be, nem menti meg saját döntésének következményeitől. Hány szülő értelmezi félre és kíméli meg gyermekét a következményektől – akik emiatt soha nem fogják tudni levonni a tanulságot és nem válnak felnőtt, felelős emberré. Jó tudni, hogy a mindent megengedő, túlféltő „szeretet” a saját kielégítetlen érzelmi szükségletre utal. Isten korlátozza magát, nem lép közbe. Sőt a „tékozló fiúk és lányok” tapasztalatával is gyarapítja a hit kincsestárát, hiszen Isten bennük éppúgy alkotó módon volt és van jelen – még lázadásukban is.
És korlátozza magát a másik, vele lévő fiúval kapcsolatban is, akit nem rúg ki páros lábbal az atyai házból, pedig pontosan látja, hogy méltatlanra pazarolja, tékozolja nap-mint nap szeretetét. Sőt, alázatában odáig megy, hogy kérleli, békíti.
Azt hihetnők, hogy az Atya mennyei magasságából mennyei közönnyel nézi a tékozló fiak küszködését. Hisz megvan mindene. „Enyém az erdő minden vadja, és ezernyi hegynek minden állata.… Ha éhezném, nem szólnék neked, mert enyém a világ és ami betölti” (Zsolt 50,10-12) Azonban mialatt kivárja, hogy megtegyék vargabetűiket a tékozló fiak és saját önálló döntésre jussanak az atyai házhoz való visszatérésükről, saját Fiát kezükre adja, hogy szót értsen velük… Akit a biztos halálba küld, ezt előre tudja. A tékozló szeretet és önmaga korlátozása kiválóan megfér egymással. Már kérdés, hogy ez mibe kerül neki…
„Mi az vagyunk, ami legmesszebb esik Istentől, a végső határon vagyunk, ahonnan teljesen lehetetlen visszatérni hozzá. A mi lényünkben Isten darabokra szakadt. Mi vagyunk Isten keresztje. A szeretet, amellyel Isten minket szeret, passió. Hogyan szerethetné a jó a rosszat szenvedés nélkül? A rossz is szenved, ha a jót szereti. Isten és ember kölcsönös szeretete: szenvedés.” (Simone Weil)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése