Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát. Lk 15,11-13
Vallásos körökben szokás a „tékozló” fiút karakán, vagány, talpraesett fickónak tartani szemben pipogya, élhetetlen „báty”-jával, aki nem mert hasonló követeléssel előállni.
A szöveg gondos tanulmányozása azonban rávezet bennünket arra a felismerésre, hogy a tékozló fiú nem kevesebbet, mint a teljes életét herdálja el. Tékozló útjának hossza, stációi erre engednek következtetni. S ha nem tudnánk előre a történet végét, izgulhatnánk, hogy ily hosszadalmas vargabetűből egyáltalán visszatalál-e, beérkezik-e az utolsó pillanatban az atyai házhoz. Kockázatos és hajmeresztő megtérés ez, nem tudni, hány tékozló fiú van a világon, akik lekésték az utolsó lehetőséget.
Mindannyian tékozlunk kisebb-nagyobb mértékben, hosszabb-rövidebb ideig. Tékozolóan bánunk például
- Időnkkel.
Ennek kifejtése már maga egy külön epizód is lehetne. Itt csak azokat a számolatlan üresjáratainkat említjük meg, amelyek nap-mint nap kifolynak a kezeink közül. Ha ezeket az idő-töredékeket összeadnánk, némelyikünk doktori értekezéseket, nyelvvizsgákat, mesteri okleveleket szerezhetne meg az így nyert idő alatt. Nem érezzük ti. a súlyát ezeknek, mivel nem hosszadalmas, hónapokig, évekig tartó veszteglések, „csak” percek, félórák. Az élet elején különösen fennáll még az illúzió, hogy tengernyi idő áll rendelkezésünkre, ráérünk. Aztán később egyre sürgetőbb és nyomasztóbb az idő véges voltának érzékelése, de már fogy az erő, a hatékonyság. - Szavainkkal.
„Sok beszédben elmaradhatatlan a vétek” (Péld 10,19). Azokról a fölösleges, előre semmit nem vivő, panaszkodó, negatív szócséplésekről van szó, amelyekről ha felvétel készülne és egyszer egyvégtében végig kellene hallgatnunk, magunk is visszahőkölnénk a szavak irdatlan mennyiségétől. Beszélünk unalmunkban, zavarunkban, feszültségünk levezetéseképpen, tehetetlenségünkben és – csak úgy. A régiek még tudták: a beszéd annyi energiát fogyaszt, mint a kézi kaszálás. - Pénzünkkel,javainkkal.
Szoros összefüggés van az általunk birtokolt tárgyak száma és az elszenvedett stressz között, a tárgyak mennyisége és a szabadidő, életerő között. Minél több tárgyat (kacatot) halmozunk fel az életünk során, annál kevesebb pénzünk, energiánk és időnk marad az igazán fontos dolgokra. Gyakran az emberek azért érzik szűkösnek életterüket, mert az évek során felhalmozott rengeteg ruha és kütyü tömkelege miatt már nem tudnak mozdulni otthonukban. Egy átlagos háztartásban több tízezer tárgy található. - Lehetőségeinkkel.
Azokra a gyáva döntésekre, megalkuvó megoldásokra gondolunk, amikor nem merünk megszólalni a megfelelő időben, találkozni a megfelelő emberrel, elmulasztjuk szeretetünk kifejezését, visszatartjuk a jót. - Tehetségünkkel.
Az egyik legnagyobb vétek saját magunk ellen. A bennünk szunnyadó készségeket, adottságokat, tehetségeket kiaknázatlanul hagyni, nem fordítani rá időt és energiát, hogy azokat kifejlesszük, a magunk és a köz javára kamatoztassuk.
A baj az, hogy nem lehet bármelyik pillanatban megfordulni, kilábalni a tékozló beidegződésekből, sokszor csak nagyon messze, vagy az út végén található a „lejáró”.
Jó hír, hogy van irgalom, megbocsátás, de az elvesztegetett „vagyon” nem termelődik újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése