2020. augusztus 23., vasárnap

bocsi

Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket. Mt 6,14-15


Lehet-e parancsra megbocsátani? Megbocsátás-e, ha ezt mondom, de a neheztelés a szívemben nem csökken? Elvárjak valamit magamtól, amire képtelen vagyok? Képmutatást kérne tőlünk Isten? 

A sértődés oka, ha megsértenek, van egy sérülésem. Idő kell a gyógyuláshoz, nem az hogy ezt hisztinek vagy duzzogásnak minősítsék, attól nem gyógyul. Amíg nem gyógyul – már ha be tud gyógyulni –, addig miért tennék úgy, mintha sértetlen lennék, hiszen nem vagyok az? 

A megbocsátást megelőzi egy ellenünk elkövetett vétek, ami valami valós, árt nekünk és méltánytalan. Nem tehetünk úgy, mintha rendben volna, hisz nincs rendben. Baj, helytelen hogy megtörtént, nem akarjuk még egyszer. Olyan lenne, mintha nem bánnánk, elfogadnánk valami rosszat, ami egyébként elfogadhatatlan. 

Kérés, hogy elfogadhatatlan-e a bűn? Persze, senki nem örül neki, nem bátorít rá. Mégis el kellene fogadni. Nem helyeselni és nem örülni neki, tudomásul venni. De miért is kéne? Úgy tűnik magunkból kiindulva, magunkba nézve tudjuk kezelni, ha észrevesszük a saját bűneinket. Hiszen nem csak a mások vétkéről van itt szó.

Ez a világ természetéhez tartozik, és úgy tűnik a mi természetünkhöz is. Mert nem csak kapunk, okozunk is sebeket. Jobb esetben véletlenül, tévedésből, de őszintébben vizsgálva találhatunk szándékos rossz tettet is. Amire nincs, nem lehet mentség, még ha meg is tudjuk magyarázni. Győzködhetjük magunkat, még próbálhatjuk jóvá is tenni, ha van ennek értelme adott esetben, ez nem változtat azon, hogy sebeket okoztunk, ártottunk. Bocsánatra szorulunk. 

Általában nem annak ártunk, aki nekünk árt, nem az árt nekünk, akinek ártunk – sok szereplős játék ez. De valahogy mindig az történik, hogy elromlik, félremegy valami. Ha tudjuk, ilyen velünk is előfordult, úgy mégis megértőbbek vagyunk. Ha okoztunk sebeket nem lepődünk meg, hogy kapunk is. Nincs ez így jól, de így van. 

Bocsánatot szeretnénk, nem jó rossznak lenni. Sérülést okozva mi is sérülünk, és aki minket sértett, az is sérült. Hogy is kaphatnánk bocsánatot, amíg nem bocsátunk meg? Amíg dédelgetjük a sebeinket, feltépjük, elevenen tartjuk, addig nincs más – kapott és okozott sebeink csak együtt gyógyulhatnak. 

És innen már belátás, nem parancsról van szó, saját gyógyulásunkért kell megbocsátanunk. Ezzel együtt nem automatizmus, nem rutin, egy új sérülés mindig elven, mindegy mennyi volt már előtte. De lehet Istennel a gyógyuláson dolgozni, tudva, hogy Isten az általunk okozott sebeket is látja és gyógyítja. Ezért bízhatunk saját gyógyulásunkban is.

1 megjegyzés:

  1. A megbocsátás téma a kedvencem!Kezdjük ott, hogy a mennyei Atya kinek az Atyja? A megtalált, bűnbocsánatban részesült, szeretett gyermekéé. A gonosz szolga példázata illik ide: a gonosz szolga Ura elnézte, semmisnek vette irdatlan nagy adósságát. Ezzel szemben a szolga kis idő múlva szolgatársát egy igen csekélyke adósság miatt verni kezdi. Milyen feledékenyek vagyunk. Amúgy pedig csak az képes igazán, szívből megbocsátani, aki már elfogadta az Atya bocsánatát, azaz Krisztus bűntörlő áldozatát. Az sem mindegy, hogy mekkora hordereje van annak a bizonyos megbocsátandó valaminek. Kinek-kinek töredezett élete, tapasztalatai alapján más lesz a hozzáállása egyugyanazon megtörtént dologban.

    VálaszTörlés