A zsoltár elvileg öregedő ember imája. És való igaz, minél tovább él valaki, annál több nyomorúságot és bajt lát. Ha most születnénk és máris körülnéznénk, vagy inkább tudnánk a világ dolgairól, igen sok eseményt tennénk azonnal a negatív kategóriába. És ahogy majd tovább szemlélődünk egyre szaporodnak. Mindezek a rossz dolgok az idővel egyre számosabbak, nagy kérdés, hogy adott időszakaszokon belül a számuk állandó vagy növekvő. Mire megöregszünk már igen jelentős mennyiség lesz, amin csak a szenilitásunk csökkenthet. De ha felejtünk is, nagyon sok rossz történt velünk életünk végére.
Persze nem most születünk, úgyhogy már megvan az a nyomorúság és baj mennyiség, ami eddig ért minket. Direkten velünk történt, vagy csak láttuk, másodképből tapasztaltuk, láttatta velünk Isten. Ez is félelmetes, hisz ha máson, máshol látunk bajt, tudjuk hogy minket is fenyegethet. Ha konkrétan nem is vagyunk nyomorúságban, de körülöttünk mások igen, az is elég ijesztő.
De a baj vajon meddig kevés és mikortól sok? Lehet olyan, hogy optimális nyomorúság-mennyiségben vagyunk? Ha kevesebb a bajom a másikénál, akkor nem sok? Hány kis-baj felel meg egy nagy-bajnak? És mi van, ha kedden nagy problémának tűnik ugyanaz, ami csütörtökön jóval kisebbnek? Lehet, hogy én átlépek egy olyan gondon, amin más fennakad, vagy én fennakadok azon, amin más átlép – most az mi? Van objektív és relatív esetleg szubjektív nyomorúság? Ha pedig vannak ilyenek, márpedig vannak, mennyiben bonyolódjunk bele elemzésükbe? Lehet egyszerűbb tudomásul venni, nem bonyolítani.
Isten láttatja velünk a nyomorúságot, enged szorongást megélni, érezteti a bajt, terhet rak ránk. Vélhetőleg ez normális, a világ rendje. Fura is lenne, ha nem találkoznánk problémával, nehézséggel. Vagyis tud ezekről Isten, ahogy Jóbnál is. Ez lényeges. Amint az is, hogy DE.
De ismét életet ad, újra megelevenít. Mert a bajban nem vagyunk elevenek, hanem nyomorultak, elesettek, ilyesmi. Ez egy emelkedés, felfelé, a világosság, az energia felé. Szimbolikus persze a lent és fent, a sötét és világos, viszont kifejező, így érezzük magunkat. Ahogy lefelé húzó nyomorúságot és bajt tapasztalunk, úgy emel fel ha megelevenítenek, ismét élővé válunk. Már a testtartásunk is megváltozik.
Mindkettőt bizonnyal többször is megtapasztaltuk, voltunk lent és fent. És leszünk is. Szabad a nyomorúság mellett a megelevenedésekre is tekintenünk, a kettő együtt igaz. Így, öregedő emberként – hisz mindenki öregszik – egyre inkább tapasztalatunk mindkét állapot. De ott a de, hogy Isten kiemel, felhoz, még öregen is lehetünk elevenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése