Ki vagyok én? És ki nem vagyok?

János így tett bizonyságot, amikor a zsidók papokat és lévitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék tőle: Ki vagy te? Ő megvallotta, és nem tagadta. Ezt vallotta: Én nem a Krisztus vagyok. Erre megkérdezték tőle: Hát akkor? Te vagy Illés? Ő azt mondta: Nem az vagyok. – A próféta vagy? Így válaszolt: Nem. Ezt mondták tehát: Ki vagy? – hogy választ adhassunk azoknak, akik elküldtek minket: mit mondasz magadról? Erre ő így felelt: „Én kiáltó hang vagyok a pusztában: egyengessétek az Úr útját”, ahogyan Ézsaiás próféta megmondta. A küldöttek között voltak farizeusok is, és ezek tovább kérdezték őt: Miért keresztelsz hát, ha nem te vagy a Krisztus, sem Illés, sem pedig a próféta? János így válaszolt nekik: Én vízzel keresztelek. De közöttetek áll az, akit ti nem ismertek, aki utánam jön, és én arra sem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam. Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János keresztelt.
Másnap János látta, hogy Jézus hozzá jön, és így szólt: Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét! Ő az, akiről én megmondtam: Utánam jön egy férfi, aki nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én. Jn 1,19-30

Lehet, nem haszontalan Keresztelőt követve végiggondolni, kik nem vagyunk. Illés, valamelyik próféta, a Messiás… Keresztelő János pontosan tudta, hogy ő ki nem, és ezzel szemben vagy éppen ezért azt is, hogy ki, igen! Pontosan tudta a helyét, feladatát, küldetését. Nem tört messiási szerepre vagy más babérokra, melyek nem illették meg. De bátran és határozottan vállalta útkészítő, kiáltó szó/hang szerepét. Vállalva ennek minden nehézségét, kockázatát és szépségét. Egész életében erre készült. A pusztában, időt töltve, közösségben Istennel. Tudta határait és lehetőségeit. Egész élete Krisztusra mutatás: „Íme, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűnét!” „Utánam jön, aki tűzzel és Lélekkel keresztel, akinek saruja szíját sem vagyok méltó megoldani, aki előbb volt, mint én.” Pontosan tudta, hogy útkészítőként a Messiás eljövetelét vezeti fel, utána neki kisebbé kell lennie. 

Tudjuk-e utánozni őt ebben is? Tud-e Krisztus növekedni bennünk, átformálni bennünket Lelke által? Vagy mi magunk szeretnénk előtérben maradni? Hagyjuk-e, hogy mi kisebbé legyünk, Ő pedig növekedjen? Bennünk, környezetünkben. Hagyjuk-e, hogy felépíthesse templomát olyanná, amilyenné Ő szeretné? 

Tudjuk-e, kik nem vagyunk? 

Már az Édenkertben szerettünk volna „olyanná lenni, mint Isten”. Utánozni valaki mást, olyanná lenni, mint valaki más. Közben elfelejtettük, hogy Istenképű, Istennel szoros kapcsolatra, beszélgetésre alkotott, szeretett teremtmények vagyunk. 

Tudom-e, ki vagyok, hol a helyem? 

Istenképű, egyszeri, egyedi, senkivel nem helyettesíthető ember. Szeretett teremtmény, akire Teremtőm rá bízta hibátlan, kreatív, csodálni való világát, otthonomat, ahol segítőtársként élhetek közösségben. Őrizzem és műveljem magam, kapcsolataimat, az élet művészetét. Meg van a pontos helyem a világban és az Ő templomában. Egyedi faragványként illesztett éppen erre a helyre. Teljes bizalommal lehetek iránta. Nem virágnak és nem kőnek gondolt el engem. Nem olyannak, mint a szomszédom vagy a közösségem, családom másik tagja. 

Elfogadom-e, hová és milyennek szánt?  Tudok-e teljes lenni ebben és szeretetében, közelségében? 

El tudom-e fogadni, hogy nem virág vagyok, hanem például egy kő? Például Bab Berci köve:

https://szepi.hu/irodalom/lazar/berci/berci03.html 

Én mit tennék Bab Berci helyében?...