haladék

Meghallgattam imádságodat, láttam, hogy könnyeztél. Meggyógyítalak, három nap múlva már fölmehetsz az ÚR házába. Megtoldom napjaidat még tizenöt évvel. 2Kir 20,5b-6a

Ezékiás király megbetegszik, Ézsaiás pedig elmondja neki, hogy nem marad életben. Mire Ezékiás imádkozik és sír, válaszként Ézsaiás az Isten fenti üzenetével visszamegy (bővebb az üzenet, érdemes elolvasni a nem idézett verseket is, egyébként az egész epizód igen rövid: 2Kir 20,1-7). 

Lehet némi tanulsága ennek az üzenetnek. Egyrészt hogy lehetünk betegek, akár halálosan is. Érdemes reménykednünk a gyógyulásban, bár amikor már Isten prófétája jelenti ki, hogy „Rendelkezz házadról, mert meghalsz, nem maradsz életben!” – az azért elég komoly, talán komolyabb, mintha a szakorvos mondja. 

Mit kezdünk egy ilyen információval? Dühöngünk, átkozódunk, elkeseredünk, sajnáljuk magunkat vagy valami más? Bizonnyal nem fogadjuk higgadtan a hírt. Nehéz ilyenkor objektívnek lenni vagy Jób példáján elfogadni, hogy az Úr adta, ha elveszi, akkor ennyi volt, jól van ez így. 

Nem tudni, Isten döntése volt-e a betegség, azt sem, hogy mi bírta Istent más belátásra. Hisz sokan imádkozhatnak és sírhatnak ilyen értesítés hallatán. Mindenesetre nincs nyoma, hogy Ezékiás konkrétan kért volna bármit – bár saját érdemeire felhívta a figyelmet, de mindössze annyit kért, hogy ne feledkezzen meg róla az Úr. Vagyis ajánlja magát, de Istenre bízza a döntést. És sír, ami sok mindent jelenthet, nem biztos hogy találgatunk kell, mi van mögötte. 

De Isten megváltoztathatja az eseményeket. Nincs csoda olyan értelemben, hogy nem ragadja el tüzes szekér, nem emeltetik az Úrhoz – Ezékiás kvázi bónuszként kap még 15 évet. Felépül, leéli a 15 évet és akkor ugyanitt fog tartani. Ennyi az ígéret, ennyi az akciós ajánlat. Ez azért nem kevés persze, az előző halálos hírnél mindenképpen sokkal jobb (főleg hogy egyéb szabadítások is kilátásba helyeződnek). 

Viszont ez a 15 év véges, már most kezdheti vágni a centit. Mintegy határozott idejű szerződés, konkrét időtartamra. Ezékiás kalkulálhat, mi fér bele és mi nem, ahogy meg közeledik a vége egyre szorosabb lesz. Minden nap ajándék, de ez az ajándék egyre fogy. Vajon mi egyre inkább értékelnénk vagy megkeserednénk a végére? Tudnánk elfogadni vagy lázadnánk ellene? Kétségbeesett dolgokkal próbálkoznánk vagy örömmel üdvözölnénk a végét, betelve az élettel?

Lehet, hogy visszatekintve látjuk, már volt is ilyen vég az életünkben, csak elmúlt, és rég a bónusz időszakunkat töltjük. Viszont a mi bónuszunk határozatlan időre szól, legalábbis mi nem tudjuk a határidőt. Valószínűleg jobb így.