kövek kiáltanak

(Jézus) „így válaszolt: Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani” (Lk 19,41)

Néhány hét múlva ránk köszönt a Nagyhét, az Úr Jézus Krisztus fájdalomútjának, és a megváltás csodájának ünnepe. Az események is felgyorsulnak, élesednek a párbeszédek, melynek egyik mondata a fenti idézet, a jeruzsálemi bevonuláskor hangzott el. Jézus az ünneplő tömeget csitító farizeusoknak mondja: „ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” Ő tudta, hogy a kövek is megszólalnak, Babilon, Karthágó, Ninive, Tírus és Sidon kövei már beszéltek ekkorra régi dicsőségről, de csak emlékekként. Az aggódó, rosszindulatú farizeusok félelme nem alaptalan, de Jézus elfogadja a tömeg jogos tiszteletét.

Volt idő, amikor a keresztyénséget is elnémítani akarták, de Isten irgalmából a régi agyagtáblák, papiruszok, vésett kövek beszélni kezdtek az írások értőinek. A Bibliai kinyilatkoztatás tekintélyét emelték, hiszen Isten emberi hang nélkül is szól a figyelmes elmének. A másik elnémítási kísérlet az egyház elerőtlenedése miatti elhallgattatás volt különféle ideológiák által a legutóbbi időkig. Ezekről is kiderült, hogy emberekkel lehet bármit tenni, de Isten támasztott eszközöket, akik égő fáklyákként világítottak az Igével: Savonarolla, Husz János, Luther Márton, Billy Graham és társaik.

A mai napig abban a feszültségben élünk, hogy szeretnénk Jézus hűséges tanítványaiként élni, de emberi erőtlenségeink, vétkeink miatt kevéssé hasonlítunk Rá. Hitünkről bizonytalanul beszélünk, ha valami igaz, nem merünk kiállni mellette. Miért? Félünk, hogy megbántunk valakit? Közben mindenki egyre bizonytalanabb.  Jézus megtisztította a templomot (19, 45-48). Tudta, hogy az „imádság háza”, nem „rablók barlangja”, ezért volt bátor és eredményes. Pál apostolnak is baja volt a kettősséggel: „mi köze van az igazságnak és a gonoszságnak, mi köze van a világosságnak a sötétséghez?... Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal?” (2Kor 6,14-17) Lehet Krisztus Beliállal egy gyékényen? Ez a prófétai keménység kellett Korinthus népének, hogy megértsék, Istené a világ, de a világban lévő jó és rossz, hamis és igaz szemben állnak egymással? Mindenkinek döntenie kell, hogy mit választ. Ez ma sincs másként. Úgy tűnik elkényelmesedtünk, nemegyszer fáj az intő szó, igazat is adunk neki, de, hogy mit tegyünk, arra nincs elfogadható tanács. 

Azt kevesen vállalják, hogy a hűtlenség, a tévedés, a hízelgő szavak elfogadása, lazaságunk, alkudozásaink, hanyagságunk, felszínességünk, látszatra törekvésünk felismerése után esedezéssel álljunk Isten elé, mivel ennek a „hívő” élethez semmi köze nincs. Pedig egyedüli segítség csak Tőle várható. Ez azt is jelentené, hogy beismerve látszat-kegyességünket, a szívünk teljességével fordulunk Isten felé, aki azt várja, hogy ne a világ szellemiségét, hanem a világért érzett felelősséget hozzuk be a gyülekezetbe. Ebben segíthet, ha bevált közösségi gyakorlatainkat is felülvizsgáljuk, amivel nemegyszer megakaszthatjuk a változást. Nyílt szívvel megállva Isten előtt, Igéjével táplálkozva, s ha kell bűneinket megvallva mások vádolása helyett. Addig szerencsés az egyház, amíg a megtérésre hívó szó nem hallgat el benne, mert Isten szeretete abban is nyilvánvaló, ha nevén nevezi a bűnt és megtérésre hív. A kövek már évezrede beszélnek! De ne hallgassanak a próféták sem, mert feddésük is megtérésünket szolgálja, hiszen a Megváltó Krisztus hírvivői ők. Szavaik fedezete, Jézus Krisztus helyettesítő halála által megment az örök kárhozatból, hiszen Isten igazolta azt az áldozatot, amit Ő hozott feltámadása által:

 „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra.” (1Pét 1,3-4)