Szorult helyzetében sóhajt fel így Dávid, a zsoltáros. Esti imája idején sokadmagával együtt sürgeti Istent, Aki igazságot szolgáltat. (Lk 18,7)
Izráel felkent királya bujdosni kénytelen, ellenség üldözi, élete veszélyben van, sötét, nyomasztó árnyak veszik körül. Egyre jobban sóvárog Isten arca fényének látása után, amit korábban már tapasztalt. Annál inkább hiányzik neki az a ragyogás, ami Isten környezetéből sugárzik, melynek nincs árnyéka, sem foltja. Minden világosan látható, tájékozódni lehet, felismerhetők a színek, a rossz dolgok is kibírhatók az összefüggések ismeretében. Ezek ismerete nélkül sötétben tapogatózik, veszélyek leselkednek rá, kiszámíthatatlan a következő lépés. A zsoltáros nem a rossz megszüntetését kéri, Isten igazságszolgáltatása, vigasztalása után vágyakozik. Bár sóvárog a jó napok eljövetele után, ebben is Isten orcája világosságának ráragyogása az, ami a legjobban hiányzik neki a sötét napokban.
Mintha az élet kevésbé napos oldalán Isten távolabb került volna. Hiszen Isten orcájának ránk ragyogása az Ő gondoskodásában nyilvánul meg. Akkor érezzük magunkhoz legközelebb Őt, amikor bőségében vagyunk a javaknak, családi és közösségi örömöknek, áldásoknak. Egészségünk rendben van, gyermekeink előmenetelét látjuk, nem fenyegeti veszély az életünket.
Valóban ekkor van hozzánk a legközelebb? – Nem tudjuk a választ. De az biztos, hogy az élet előbb-utóbb mindenkit lecsupaszít valamilyen formában. Egyszer csak kimegy a lábunk alól az addig biztosnak vélt talaj, betegség, járványok rettentenek. Veszteségek érnek, elveszítjük szerettünket, rokonunkat, barátunkat. Nyomasztó híreket hallunk, sok százezer haláleset történik a világban, s nem tudjuk, mennyi a hírek igazságtartalma. Megnő a tanácstalanság, a rettegés a jövőtől. Mikor lesz ennek már vége? Mi jöhet még?
Amikor külső, látható „eresztékeink” meglazulnak, akkor jön a „hazugság atyja” (Jn 8,44) és elcsüggesztő, reménytelenséget keltő gondolatokat súg. Pont akkor, amikor bátorító szóra lenne szükségünk.
Pedig Isten nem távozott el tőlünk, nem is hagyott el bennünket. A szenvedés idején csupán a hitünk van próbára téve. Ki kell derüljön, mi lakik igazán a szívünkben – nem, mintha Isten nem tudná, hiszen Ő ismeri leginkább a szívünk titkait. Akik nincsenek tisztában vele, azok pedig mi vagyunk…
Isten irgalmassága még ítéletében is kézzelfogható. „Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk” (Sir. 3: 22) Engedjük bele magunkat a szenvedésbe, emlékezve az eddig átélt tapasztalatokra, de főként Isten beszédére: „igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, a melyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben.”(2 Pét 1,19)
Péter átélhette, hogy mit érzett, amikor a Megváltót, Akiben reménykedtek, Aki a jövőjüket jelentette, Akiben Isten Fiát ismerte fel a próféciák beteljesítőjeként, a kereszten látta meghalni. Most leírja a nappal virradását, a mi Urunk és Üdvözítőnk Jézus Krisztus országába való érkezést. (2Pét1,11) Ez a protoevangélium: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen…” (Jn 3,16)
„Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, Istenben marad és Isten is őbenne… A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet…” (1Jn 4.16-18)
A szeretet leíró módon az első korinthusi levél 13. fejezetében van megörökítve. Igen hasznos, gondolkodva átolvasni.
Boldog, Istentől gazdagon megáldott Újévet kívánunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése