Örömeinknek sok-sok forrása lehet. Ajándék, jutalom, család, jó időjárás, beindul az autó, első termés a facsemetén… Ezek életünk velejárói.
Isten szolgálatában, Jézus Krisztus követésében ugyancsak sok örömet fedezünk fel: bűneink bocsánatát, a kegyelem átélését, imádságaink meghallgatását, annak ismeretét, hogy Krisztusban testvérek vagyunk, hogy jó egymásért imádkozni, gyógyultan látni a betegeket.
A tanítványokat Lukács szerint kétszer küldte ki Jézus. Ez a mostani a második kiküldetés, tehát már van tapasztalatuk a küldetésben. Az elsőnél a megbízás volt: „erőt, hatalmat adott minden ördög felett és a betegek meggyógyítására” (Lk 9:1-2). „Hirdették Isten országát és gyógyították a betegeket.”
A második küldés már 72 tanítványnak szól. (Tizenkettő Izrael törzseinek száma, hetvenkettő a világ hetvenkét nemzete a görög ószövetség szerint. 1 Móz 10). Az első kiküldetés még szűk keresztmetszet, a második azt jelzi, nincs kizárva senki, hanem minden nép, nemzet meghívott az üdvösségre. A megbízás itt már más: „hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon, skorpiókon tapodjatok és az ellenség minden erején, és hogy semmi se ártson nektek”. Ennek megfelelően a visszatérő tanítványok arról számoltak be örömmel, hogy sikerült a küldetést teljesíteni, „még az ördögök is engedtek nekünk”. Jézus azonban még ennél is tovább mutat: „Inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben” (vers 20). Majd hozzáteszi: „Láttam a Sátánt villámlásként leesni az égből. Íme hatalmat adtam nektek hogy kígyókon, skorpiókon tapodjatok és az ellenség minden erején, és hogy semmi se ártson nektek. De ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben”.
A nagy harc eldőlt. A trónfosztás megtörtént! A vádló már nincs Isten közelében. „Ki vádolná Isten választottait? Isten, aki megigazít… A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van és esedezik is értünk?” (Róm 8,33-34) Ennek eredménye, hogy lehet végezni Isten munkáját. Ellenállás van, de nem Isten udvartartásában. Kevesebb a veszély, de közvetlenebb a harc. Mondhatjuk, hogy kézitusában veszünk részt naponta, személyenként, mert ellenségünk „az ördög, mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el. Álljatok ellene a hitben szilárdan” (1Pét 5,8-9). A bűn ellen harcolhatunk „egészen a vérig” (Zsid 12, 4) – biztat a zsidókhoz írt levél a hithősöket állítva példának.
Az „ördögök is engedtek”… – nagy öröm. Jézus nem hűti le az örömüket, de a nagyobb örömre hívja fel figyelmüket. Boldogok lehetünk, ha teljesítményünket értékelik. De ha a legfelsőbb helyről – Isten trónjától – jön az elismerés, az mennyei polgárságot jelent (Jel 20, 12). Ez a legmagasabb „fokozat”, semmi máshoz nem hasonlítható.
Vannak zsákutcák, amelyekbe belefuthatunk keresztyénként is. Jó, hogy a tanítványok azt mondják, „a Te nevedre még az ördögök is engednek” – ők tudták, hogy Jézus Krisztus neve és jelenléte tette a csodákat. Akkor tévedünk el, ha ezt elfelejtjük, és az egyik újszövetségi gyülekezet – a Galáciai – útjára tévedünk, akik visszatértek a törvény teljesítéséhez. Prof. Pálfy Miklós „Istenfélelem az ótestamentumban” c. disszertációjában ezt írja: „Akkor van baj, ha az istenfélelemből* az Istentől való félelembe esünk”. (Tehát a teljesítményre koncentrálunk a kegyelem helyett).
A másik tévút a Korinthusi gyülekezetet jellemezte. Az ókori város a műveltség, gazdagság, szabadság és szabadosság városa. Pál apostol figyelmezteti a gyülekezetet a környezetben megbúvó veszélyekre: „Minden szabad nekem, de nem minden használ” (1Kor 10,23). A közösségben kialakult a pártoskodás a tanítók miatt, viták voltak a lelki ajándékok rangsorolását illetően, miközben megtűrték a bűnöket. Végső soron minden rossz, ami Korinthusban megtalálható volt, a szeretet hiányából fakadt. Ezért került ide a szeretet himnusza (1Kor 13), mert Isten pótolja a hiányt, eltörli a bűnt. Helyreállítja a helyéről kimozdult „gyertyatartót”, hogy az betöltse eredeti rendeltetését. Pál apostol fontosnak tartotta, hogy három levelet is írjon a Korinthusiaknak, ebből mi kettőt ismerhetünk.
Minden örömünk végső soron Istentől ered. De ne érjük be kevesebbel, mint amire Jézus hívja fel figyelmét a kiküldetésből visszatérő tanítványoknak: „Inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben”
Ezt a vágyunkat, reménységünket egy régi énekünk fejezi ki:
„Élet könyvébe vajon
Nevem beírva áll?
Hogy nevem ott álljon,
Csakis azt kívánom,
Hogy az élet könyvében
Beírva ott álljon!
Halleluja! Tudom már:
Ott van az én nevem!”
HH 551 (BGyÉ. 247.)
* Istenfélelem: Isten, mint legfőbb tekintély iránti szeretet, tisztelet, valamint teljes bizalom abban, hogy támaszt és biztonságot találhatunk nála.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése