Megbocsátani sokféleképpen lehet vagy akár nem lehet.
„A rabbi úgy dönt, hogy Grünnek meg kell követnie Kohnt, amiért „csaló gazembernek” nevezte, mégpedig a következő, gondosan megszövegezett bocsánatkéréssel: „Kohn egy becsületes ember, bocsánatot kérek.” Grün így mondja el a rá büntetésképpen kirótt mondatot: – Kohn egy becsületes ember?! Bocsánatot kérek!…”
A fenti illusztrációnk jelzi: a megbocsátás nem a szavakban van. Nincs kötött formája, bár lehet valamilyen rítus, akár ünnepélyesség, ami kapcsolódik a megbocsátás aktusához. Régebben az áldozatok is Isten megbocsátását szolgálták és logikus a megbocsátást valamilyen jóvátételhez, helyreállításhoz kapcsolni. Praktikus már a bocsánatkérés előtt a kárenyhítésen, kiegyenlítésen dolgozni, kifejezendő a megbánást – ez azért méltányolható a megbocsátó részéről is.
Ha megbocsátunk, arra jó iránymutatás, ahogy Isten tette ezt. Mert már megtette, ez nem kérdés. Mi meg itt vagyunk, megbocsátódva. Észre vettük Isten bocsánatát? Volt valami teátrális benne? Nem, egyszerű gesztus ez. De nem is lényegteleníti el, nem haverok közötti „spongyát rá”, ami vagy jelent valamit, vagy nem.
A Természetéből ered, mert ismeri a mi természetünket. A megbocsátással nem leír minket, mint reményteleneket, nem is elnéz, mint egy nagyszülő. Megvan a komolysága és jelentősége a megbocsátásnak, amivel új esélyt kapunk. Egy újabb nekifutásra, próbálkozásra van lehetőségünk, és ez elvárás is, folytassuk. A megbocsátás lényege a folytatás lehetősége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése