utána

Magadra hagytalak néhány pillanatra, de nagy irgalommal ismét összegyűjtelek. Túláradó haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat, de örök hűséggel irgalmazok neked – mondja megváltó URad. Mert úgy teszek, mint Nóé idejében: Ahogyan megesküdtem, hogy nem árasztja el Nóé özönvize többé a földet, úgy esküszöm meg most, hogy nem haragszom rád, és nem dorgállak meg többé. Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg – mondja könyörülő URad. /Ézs 54,7–10

Számos csapás, baj érhet minket és olykor ér is. Talán hozzá lehet szokni, de biztosan nem kellemes. Sőt, általában igen nyomasztó. Nem részletezem, mindenki behelyettesítheti magának a sajátját.
A helyzeten sokat ronthat még, ha magunkra is vagyunk hagyva. Más a szerencsétlenség, ha a többiekkel együtt ér, nem egyedül szenvedünk. Egy járvány, természeti csapás, gazdasági nehézség, kapcsolati probléma, személyes konfliktus… Ha azt érezzük, hogy egyedül vagyunk benne, csak minket érint, nincs kivel megbeszélnünk, nem ért meg senki, elfordultak tőlem – kifejezetten elkeserítő.
Isten elismeri, hogy magára hagyott – engem, téged, a népét… –, de ez rövid idő volt. Mondhatnánk, hogy persze, Neki rövid, hisz simán ezer esztendőkkel dobálózik. De ha visszagondolunk, azért legtöbben be tudjuk azonosítani az összegyűjtést, irgalmat, hűséget. A csapás alatt szembesülünk azzal milyen áldottak is voltunk – és nem vettük észre.
Itt, amikor a szöveg játszódik, már túl vagyunk a nehezén. A biztatás erről szól, megtörtént de vége. Ha még benne vagyunk nehéz úgy látni, hogy vége lesz, hiszen nem tudjuk még mivel jár – nem látunk ki, folyamatban van. De vége lesz, és jól fog esni a biztatás. Sőt, már most könnyít kicsit, hogy megérezhetjük, milyen lesz utána.