Tegyünk le minden ránk nehezedő terhet…
Aktuális igeszakaszunk jól indul. Jól hangzik letenni a terheket. Ha hirtelen ennyit mondanak mi egyből tudjuk is aktualizálni, mely terhektől szabadulnánk elsőként. Egyből eszünkbe jut az első, legfontosabb, amit gyorsan letennénk, el is tudjuk képzelni mennyivel könnyebb immár. Aztán a következő is felmerül, és simán tudunk néhány olyat mondani, ami nélkül meglennénk. Persze nem túl sokat, terhekből néhányat tartunk számon, amivel dolgunk van. A többiek akkor kerülnek elő, ha az előrébb levő gondok megoldódtak vagy valahogy túl lettünk rajtuk. Nincs a fejünkben több tíz nehézség, csak egy maréknyi, de az stabilan.
Ezek ránk nehezednek, nehézkesek leszünk tőlük. És valóban, akinek sok gondja, terhe van, az nehézkes. Megszabadulva valamelyiktől szinte érezzük, ahogy könnyebbek leszünk, könnyedén mozgunk, szélesebben mosolygunk, naposabbnak látjuk a környezetünket. Nehézség alatt mindez nem megy, arra megy el az erőnk, hogy a terhetek tartjuk.
Tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt…
Meg a bűnt, az is ránk nehezedik. Ismerjük a bűntudatot, nehéz. Ráadásul a jogosságával nehéz lenne vitatkozni, legtöbbször jó okunk van, hogy rosszul érezzük magunkat. És ezt is le lehet tenni. Jóvá is lehet tenni szerencsés esetben, de ezzel együtt még maradhat a bűntudatból. Ha meg nem tudjuk megoldani még inkább nyomaszt, és ezt a nyomasztást is le lehet tenni, sőt ajánlott és fel vagyunk szólítva erre.
Mert megkörnyékez minket a bűn. Behálóz, csábít. Tudjuk, hogy rossz lesz, maga a bűn rossz, mégis nehéz neki ellenállni. Fura, hogy egyszerűen le kell tenni, ilyen egyszerű. Nem lesz bűn, nem lesz bűntudat – de a környékezés, hálózás, csábítás bizonnyal megmarad, csak mi nem vesszük fel. Nem nehezedünk el tőle, tovább lépünk.
Tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal…
De semmi korai öröm, az állhatatosság azért kell. Szóval nem lesz egyszerű. Állhatatosság akkor kell, ha magunktól nem állnánk meg. Rosszul hangzik. Olyankor kell állhatatosnak lennünk, amikor szívünk szerint abbahagynánk, mikor már nem érdekel vagy kellemetlen lett. Mindjárt nem is vagyunk olyan könnyűek és felszabadultak, az egész nagy letevés csak azért volt, hogy állhatatoskodjunk.
Tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát…
Csak kiderül, hogy tulajdonképpen futnunk kell. Állhatatosan. Azért szabadultunk meg, hogy jobban futhassunk – most ez jó vagy rossz? Csak azért szabadítottak meg, hogy nekik dolgozzunk – ahogy a felszabadító hadseregeknél lenni szokott? Azért tehettük le terheinket, hogy jobban nyomjuk a mókuskereket? Ez elég rossz olvasat. Egy jobb olvasat lehet, hogy futók vagyunk, eredeti elemünk a futás. Erre vagyunk kitalálva, ez való nekünk, egyébként is ebben érezzük jól magunkat. Hiszen futni jó.
Ráadásul elő van készítve minden, megvan a pálya. Nem össze-vissza szaladgálunk, értelmetlenül kolbászolunk fel és alá, hanem úgy, hogy a célunk felé haladunk. Pályán vagyunk, nem terepen, a nagyobb akadályok már el lettek távolítva. Mivel pálya, így biztos, hogy járható, sőt futható. Lehetnek persze meglepetések, először futunk rajta, nem ismerjük, nem tudjuk mi vár ránk. De valamennyit látunk belőle, az eddigi szakaszokból bizonyos valószínűséggel következtethetünk a folytatásra.
A pálya nagy előnye, hogy a célnál véget ér. Nem kell akármeddig futnunk, ha beértünk akkor vége a futásnak. A futás így nem öncélú, ahhoz kell, hogy célba érjünk. Még jó, hogy értünk is hozzá.
Nomeg nem is egyedül futunk, barátságosabb és kevésbé barátságos futókkal együtt, valamilyen versenyhelyzetben. A törtetők dobogós helyet akarnak, többeknek elég a szintidő teljesítése, van akit még ez sem érdekel, csak végig akar menni. A visszafordulókat, feladókat nem említjük most, ők biztosan nem tették le a terheiket, nem állhatatosak, valamiért nem bírják. De mi bírjuk, mert letettük a terheinket, állhatatosak vagyunk, és ha nem a csúcsra törekszünk még segíthetjük is egymást a többiekkel. A mezőny nagy része általában kollegiális, nem gondolja, hogy az ellenfelek ellenségek, sokkal inkább együtt küzdő sporttársak. Ugyanúgy egy cél felé haladunk, nem leszünk kevesebbek, ha más is beér. Ráadásul együtt futni sokkal jobb buli. Könnyebben megy az állhatatosság is, mert az végig kell.
Tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére…
És előkerül az edző a csapatkapitány, vagy minek is lehet tekinteni? Ezek mellett leginkább egy jó példakép. Jó edző meg csapatkapitány is az lehet, aki már sportolóként teljesített. Ő már befutotta a pályát, tehát teljesíthető. A hit szerzője és beteljesítője elég teológiainak tűnik, de elég lehet annyi, hogy a hit tőle ered és nála is végződik. Egyszerű képlet lenne, hogy a pálya a hit szimbóluma és azt kell befutnunk, hitünk szerzője is Jézus, a bevégzője is, és közben is legjobb ha rá nézünk. Nem biztos, hogy ilyen megfelelések vannak, de Jézus többször beszél arról, hogy ő megy elöl, úgy kell tennünk nekünk is, ahogy ő bemutatja. Egyszerre eredet, út és cél. Ha felnézünk láthatjuk, és ez a látás erőt adhat.
Szó sincs arról, hogy könnyű lenne, kell az állhatatosság, de nem nehezednek ránk terhek, bűnök, így hát futhatunk. Ez a dolgunk, más nem fut helyettünk. Viszont minden adott ahhoz, hogy célba érjünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése