Vallásos álarcunk nem segít Jób könyvének olvasásakor. A szenvedő ember megértése már önmagában gátolt bennünk, hacsak nem volt valamilyen hasonló élethelyzetünk. Mint ahogy Jób barátai is korrekt, helyes módon fejtegetik Isten igazságait, de mégsem értik meg őt: „nyomorult vigasztalók” (Jób 16,2). Éppen azért lehet kezünkben ez a bibliai könyv, mert valaki nem tudta elviselni, hogy a mérhetetlen emberi szenvedés feledésbe merüljön. Hiszen minden ember tiltakozna hasonló helyzetbe kerülve az ellen, hogy már nem vagyok fontos, elfelejtenek, senkit sem érdekelnek gyötrelmeim, szenvedéseim. Jób könyve vigasztalás lehet minden szenvedő embernek.
Itt, a könyv közepén Jób valami olyat mond, ami homlokegyenest ellentéte az előző panaszoknak: „De én”… az eddigiekkel ellentétben „tudom…” – a zsoltárok hangvételével folytatja: 56,10, 119,75, 140,13. Ez a tudás, ismeret nem a tanulás, kutatás, tapasztalat által összegyűjtött ismeret. Jób tudása olyan belső meggyőződés, amely akkor is megmarad, ha ellenfelei („barátai”) elmarasztalják, sőt vádolják őt. Tud valamit Istenről, amit ők nem tudnak: Istent megismerni, tetteinek indítékait felismerni nem mindig vagyunk képesek. Reménysége nyilvánvaló: Isten mellette van.
Az Ószövetség beszél a Megváltóról, és azt Jób tudja: megváltó az, aki visszaszerezte az elszegényedett család birtokát (3Móz 35, 25kk). Megváltónak nevezték Istent, Aki az egyiptomi fogságból megszabadította Izráelt (2Móz 6,6, 15,13, Zsolt 74,2, 77,16, 106,10, És 63,9), Ézsaiás gyakran nevezi Megváltónak Istent. Megváltó az volt, aki a szenvedőkön, szegényeken, nyomorúságban élőkön, ellenséggel vívókon, elhagyatottakon segített. Tudja Jób, hogy az ő Megváltója maga Isten, aki él, addigi vívódásai, élettapasztalatai vezették rá. „Megváltóm”-nak nevezi, személyesen, mint akivel kapcsolata van. Ez nyitja meg szemét a reménységre, hogy ne az emberi véleményekből állapítsa meg, ő maga kicsoda, hanem végül Isten tisztázza majd. „A megváltást azért várja Jób, hogy nyilvánvalóvá legyen: Isten vele van és nem ellene”.(Muntag Andor)
Isten a szolgájának mondta Jóbot (1,8, 2,3), mégis beleengedte a szenvedésbe, aki megpróbált megbirkózni vele. Nem tagadja le, nem bagatellizálja, fájdalmát leplezetlenül elmondja. Ezért vigasztaló olvasmány. Isten végül igazolja Jóbot, aki végül rácsodálkozik az Örökkévalóra (42,1-6). Az egész könyv erről a küzdelemről szól.
Az ártatlanul szenvedő Jób alakja a Megváltóra emlékeztet, akit az Atya szintén nem kímélt meg a szenvedéstől – bár Ő önként vállalta azt és nem magáért, hanem mások helyett. Ézsaiás így szól róla: „Nem volt neki szép alakja… sem olyan külseje, amit kedvelhettünk volna… fájdalmak férfia, betegség ismerője… Az Úr akarata volt az, hogy betegség törje össze… Az Úr akarata célhoz jut vele… Igaz szolgám sokakat tesz igazzá ismeretével és ő hordozza bűneiket.” (És 53,2-kk.) Ahogyan maga Jézus mondja: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Ő a mi Megváltónk, minden adósságunkat kifizette. Hitünkkel belekapaszkodva van üdvösségünk, örök életünk, e földi életben pedig vigasztalásunk, ha szenvedések érnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése