A kisgyermek az őszinteség etalonja, hiszen ő még olyan ártatlan, előtte van még megannyi megaláztatásnak, kudarcnak, melyek a túlzott őszintesége miatt érik majd. Ebben a korban még az emberpalánta úgy kommunikál, hogy ami a szívén az a száján. Minden leplezés nélkül megosztja a felnőttekkel a véleményét, és ha az bántó is, inkább nevetés a vége, mintsem megsértődés. Idővel megérti, megtapasztalja minden kicsi, hogy a teljes igazság kimondása bántó lehet, nem mindegy kinek, mikor mondja el, kapcsolatokat tehet tönkre egy-egy nem megfelelően fogalmazott vélemény.
Mi felnőttek – udvariasságból – tartjuk meg magunknak egy-egy meglátásunkat valakivel kapcsolatban és esetleg csak egy harmadik személynek beszélünk róla. Elég hervasztó, hogy mindenképpen feszültséget teremtünk: vagy magunkban, mert lenyeljük, vagy másokban, mert nem tudjuk megállni, hogy ne fecsegjünk róla.
Szóval nincs választás: nyers őszinteség vagy titkolózás? Erre nehéz választ adni. El kell ismerni, vannak patthelyzetek az életben. Főleg, ha nem a feleség új frizurájáról vagy a vacsora minőségéről való véleményünk a ténylegesen életbe vágó, hanem az igazság, a valóság kimondásáról vagy annak elhallgatásáról, illetve annak manipulálásáról. (Aki őszinte az igazságban, az az életére -, aki pedig a gonoszt követi, az a vesztére míveli azt. Péld 11,19)
De mi is az igazság? Merült fel a kérdés már korábban is? Pilátus nem kapott választ.
Szerintem a valóságról és az élet dolgairól van szó. Általában mennyire vagyok megbízható? Adnak-e a szavamra a barátaim, rokonok, ismerősök? Az én igenem mindig igen és a nem nem? Jól megtudom magyarázni a dolgaim vagy elismerem, ha hibáztam.
Vállalni magam, ahogy egy kis gyermek teszi. Ez az őszinteség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése