Mikor hálálkodunk általában kimondjuk, miért is hálálkodunk. Ha nem mondjuk ki, nem is hálálkodás, köszönet az. Mert tudjuk és tudatjuk mit is köszönünk meg. Csak úgy nem köszöngetünk, hálálkodunk, megvan az oka, a tárgya, konkrétan.
És miért ne mondanánk ki? Talán mert elmondhatatlanul nagy? Mert felfoghatatlan, így kimondhatatlan, megnevezhetetlen? Akkor meg fel sem fogjuk, miről beszélünk, talán ne beszéljünk, ne erőltessük.
Pál itt Isten jóságáról beszél, meg kegyelemről, egyebekről, egy gyülekezetnek. Beláthatjuk, hogy Isten jósága például kimondhatatlan, mivel felfoghatatlan. Ami egyébként kiáradt a gyülekezetre, tehát mégis valami valós, konkrét. Inkább arról lehet szó, hogy ne akarjuk megfogalmazni, kimondani, mert úgysem tudjuk. Nagyobb annál.
Egy másik levélből tudjuk, hogy „a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal”, ami ott a kérésekre vonatkozik. De remélhetjük, hogy nem csak kéréseink, hanem hálánk kimondhatatlan részében is van segítségünk, hisz ugyanúgy szembesülünk korlátozottságunkkal. Jó tehát tudni, hogy a kérem mellett a köszönömöt is rábízhatjuk, nem kell erőlködnünk kimondani a kimondhatatlant. Így azért könnyebb...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése