Jézus Krisztus kiküldte tanítványait, hogy gyakorlatban is álljanak bele az Isten országának munkájába. Az üzenet, amelyet rájuk bízott a közeledő mennyek országának jó híre volt. Az átlagember nem csak a napi terheket viselte, de ránehezedett az a tudat is, hogy Isten mintha nem lenne igazán elérhető. Az írástudók magyarázatai azt sulykolták beléjük, hogy a törvény megcselekvése elmarad a Mindenható kívánalmaitól, ezért nem köszönt Izráelre a boldog békeidő. Kiválasztották mindazokat a parancsokat – mintegy hatszáztizenhármat –, amelyek megcselekvése kötelező egy hithű izraelitának. Ezeket igyekeztek memorizálni, és így keresték Isten jóindulatát (Pl. Lk 18, 9-14 a farizeus és vámszedő példázata). A napi áldozatok mellett az állandó igyekezet is terhelte őket, hogy miként nyerhetnék meg Istentől jó cselekedeteik ellenszolgáltatásaként azokat az áldásokat, amelyek által a régi dicsőségbe emelkedhet az ország.
Krisztus Urunk nem teljesítménynövelést hirdetett meg, hanem egy jó hírt: „elközelített”, közel van, itt az alkalom, nem várni, hanem belépni lehet. Megérkezett az ajándék, az üdvidő! Ez szokatlanul új volt, nem az ember teljesítményének a gyümölcse, önmegtagadásának következménye, erőfeszítéseinek eredménye, hanem ajándék. Nikodémus érzékelte Jézusban azt a MÁSt, amit Ő hozott, ezért is keresi meg elismerő szavakkal, amire Jézus mondata váratlanul csattan: „ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg Isten országát” (Jn 3, 1-21). A következő párbeszédből kiderül, hogy „Izrael tanítója” alapállásból nem értheti az „ország” mibenlétét. Ami az emberrel történik, az „újjászületés” nem emberi produktum, hanem a Lélek ajándéka, hallod a szél zúgását, „de nem tudod, honnan jön és hová megy, így van mindenki, aki a Lélektől született”(8). Ezután kerül sorra a tanítás a földi és mennyei valóságról, hogy a végén az evangélium szíve hangozzék fel: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”(16).
Az újjászületéssel megváltozik értékelméletünk, a Szentírás tanulmányozása kapcsán emberi kapcsolataink és Istenhez való viszonyunk. A kísértésben kapunk erőt, a bűn fáj, ezért futunk Megváltónkhoz bocsánatért. Tudjuk, hogy „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által… Isten ajándéka ez, … akiket Krisztus Jézusban jócselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk”(Ef 2, 8-10). Nem a mit cselekedjünk kényszere vezet, hanem a „Lélek szorongat”, mivel üdvösséget ad a Krisztusba vetett hit által, segít meglátni tennivalóinkat és erőt is ad hozzá. A „kegyelem fegyelme” alatt élve láthatjuk meg tennivalóinkat, besorolhatjuk azokat és megoldhatjuk feladatainkat. Nyitottságunk az Úr felé előhívja az Ő segítségét, „Aki teremtette az eget és a földet”, miért vonná meg akkor a végrehajtáshoz szükséges erőt? Iránta való teljes bizalomban élhetünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése