Bizonyosan jól ismert a vicces történet, hogy egy jó ember, aki nem veti meg az alkoholt, részt vesz egy úrvacsorai alkalmon és mikor a borivásra kerül a sor, akkor jól meghúzza a poharat. Csendben megjegyzi a lelkész, hogy túl sok lesz a borból, mire azt feleli a „szomjas” lélek, hogy „de sok itt a bűn is.”
Életünk során elé hamar rá kell ébrednünk, hogy türelmünk, szeretetünk messze nem végtelen. Sőt! Nagyon is kevés kell ahhoz, hogy valakivel szemben előítéletesek legyünk vagy ráripakodjunk ok nélkül. Más a stílusa, a munkatempója, a véleménye, akkor az elég nekünk, hogy kritizáljuk az illetőt. Sokfélék vagyunk emberek. Nagyon tudunk különbözni: a bőrszínünk, a gondolkodásmódunk, szokásaink, kedvteléseink mind nagyon eltérőek. Van, aki már túl sok nekünk és úgy érezzük, hogy ezt már nem lehet tolerálni, amit a másik csinál. „Igen is mindennek van határa, ami sok az sok”. Úgy érezzük, ha valaki túlmegy egy határon, akkor mi fel vagyunk jogosítva, hogy ezt szóvá tegyük, hogy kikérjük magunknak, hogy felháborodjunk: „Ez már elfogadhatatlan, Isten sem várja el, hogy ezt normálisnak vegyük.”
Pedig Isten éppen az ellenkezőjét teszi, mint mi emberek. Ha megsokasodik a rossz, akkor még több jóval ellentételezi. Saját életünket tekintve is megtapasztalhatjuk, hogy ha gyengék vagyunk, ha elcsábulunk, bűnbe esünk, tévedünk és őszintén megbánjuk azt, akkor Istenre mindig számíthatunk, ő ilyennek is elfogad minket és szeret. Isten szeretetét jó megtapasztalni, talán azt nehéz elfogadni, hogy Isten nem csak velünk kegyelmes, hanem másokkal kapcsolatban is. A szomszédot is szereti, ellentétben velünk, és azt is gyerekének tekinti, aki ellenünk vétett.
Biztos vagyok benne, hogy Isten gyönyörködik abban, hogy mennyire sokfélék vagyunk emberek a Földön és mindenkit külön-külön a maga módján szeret.
Nagyon köszönöm, nem tudtam rájönni most ki is írta az áhítatot( Talán Kondor Péter?) és ha szabad én ezt most meg is osztanám.
VálaszTörlés