Mondhatni nincs ennél egyszerűbb módja a mennyországba jutásnak: csak enni, inni meg ruhát kell adni ezeknek a kicsiknek és meglátogatni őket, ha bajban vannak. Ez olyan nehéz lenne, mi ebben a kihívás?
Ki mondta, hogy nehéznek kell lennie? Azt kell megtudnunk, hogy kik is ezek a legkisebbek? Gyerekek, öregek, mozgássérültek, elesettek? Pontosan nem meghatározható, de szerintem mindenki találhat maga körül ilyen személyeket. Nem is a feltérképezésük a nehéz, hanem a szándék, hogy segíteni akarjunk.
Mióta ember az ember, mindig nagyobbra vágytunk, magunknál és másoknál is. A szívünk mélyén mindig ott van, hogy mi miben vagyunk jobbak a másiknál, miben lehet kritizálni a másikat.
A másik megsegítése jellemzően valami érdekből történik: tudjuk, hogy majd viszonozva lesz, ez is egy verseny (ki tud többet, nagyobbat, drágábbat adni), ez a szokás. Segíteni a legkisebbnek azt jelenti, hogy olyan valakit támogatunk, aki nem tudja viszonozni azt, akinek nincs befolyása, akivel nem lehet versenyezni, akivel nem lehet dicsekedni, hogy mi adtunk valamit neki.
Pusztán az embert látjuk, hogy szükségben van és teszünk érte valamit, akkor is, ha az a személy mások által megvetett, nem szeretett.
Lehet, hogy nem mindig nyilvánvaló, hogy ki is az, lehet egy szomszéd, akinek nem köszönünk már évek óta, lehet egy családtag, akire nem figyelünk eléggé, akár egy házastárs, akinek nem adjuk meg, amire igazán szüksége van. De lehet, hogy a saját lelkünkről van szó, csak nem vesszük észre, hogy fogságban él és szabadságra lenne szüksége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése