Amikor egy ember elmegy egy városból egy másikba, akkor valami célja van az úttal. Általában saját elhatározásunk alapján, de sok esetben valamelyik családtagunk vagy ismerősünk vagy bárki más szól. Néha, ha időnk engedi akár saját elhatározásunk alapján vagy éppen – kisebb-nagyobb mértékben – más unszolására elindulunk. Talán céltalanul elmegyünk sétálni – pl., kirakatokat nézegetünk vagy éppen a Körös parton mendegélünk és közben gondolkodunk, merengünk. De ha valaki kéri, hogy menjünk el, sétálni – barangolni nem biztos, hogy csak úgy elindulunk. De ha az életünk megmentéséről szólna a felhívás akkor szinte habozás nélkül elindulnánk. Persze Jákob egyszerre két kérésnek is eleget tesz, mind két szülője kéri, hogy induljon, menjen el. Egyrészt hallgat anyjára, aki megparancsolta számára menjen el a városból mivel Ézsau testvére az életére akar törni és mi sem természetes, hogy az életét féltve el is indul, másrészt pedig atyjának Izsáknak is engedelmeskedik, aki Háránba küldi Jákobot, hogy ott találjon magának feleséget Lábán lányai közül.
Jákob, kinek szeme előtt elsősorban az ő saját életének a megmentése volt a szempont és persze az is, hogy felséget és családot találjon magának. De ezen kéréseket szem előtt tartva nem utolsó sorban a szülői tisztelet micvája – parancsa állt, engedett – hallgatott szüleire – a bölcsebbekre. Jó lenne úgy élnünk, hogy meghallanánk mi is az indító szót a mi Urunk megszólítását akár, szüleinken vagy gyermekeinken keresztül, vagy éppen akit az Úr mellénk állít. És nem haboznánk, hanem elindulnánk, hogy ne csak sétálgassunk, céltalanul bolyongjunk, hanem egyenesen a cél felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése