Mivel tölti idejét, aki várakozik? Mondjuk, ha nincs nála éppen telefon, vagy lemerült és más kütyüje sincs. Mert lerobbant az autója egy sivár, néptelen pusztaságban, vagy bekerült a kórházba, idegen helyre, idegenek fekszenek mellette. Esetleg eltévedt, lemaradt a csoporttól, lekéste a buszt. De tudja, hogy jönni fognak érte, jön majd valaki. Figyel és még jobban figyel. Nehogy eltévessze végképp, nehogy elmenjenek mellette. Nehogy ottmaradjon árván és hazátlanul, gazdátlanul, elveszetten.
Manapság, a gps-ek, okostelefonok világában ritkább az ilyen lecsupaszított élethelyzet, be vagyunk biztosítva megfelelő eszközökkel, felszerelésekkel. Így nem vagyunk annyira ráutalva egymásra, magunk is elboldogulunk. Nem várunk senkire, semmire, inkább szeretnénk az időt megállítani, hogy örökké tartson, „elvagyunk”. Igaz, a járvány kikezdi lassan ezt a hamis biztonságérzetet, tudjuk, hogy pl. aki bekerül a kórházba, arra azonnal rázuhan a magány, mert nem lehet látogatni. Szeretnénk is gyorsan túllenni ezen a rázós szakaszon, hogy aztán a „normális kerékvágásban” folytathassuk életünket a lehető legkevesebb veszteséggel. Isten tudja, hogy véges a teherbírásunk, ezért – szerencsénkre – csínján bánik a fegyelmező eszközökkel. Legalábbis mifelénk. Vannak a világnak más tájai, ahol töményebben jelen van a szenvedés, a szükség. A történelemnek is voltak bőven sötét korszakai. A lecsupaszítottság legvégső, legmagasabb szintje a kereszten valósult meg, emberi képzelőerővel fel nem fogható szenvedésben.
Az epedő várakozást fájdalom szüli. Jólétben, tele hassal, kényelemben nehéz kicsiholnunk a várakozás lelkiállapotát. De azért emlékeztetni lehet magunkat. Isten jósága, gondoskodása is indíthat megtérésre, nem kell megvárni a nehéz időket. A várakozásban lehet „méregteleníteni” gondolkodásunkat, megosztani másokkal javainkat, hogy örömteli és ne félelemmel teljes várakozásban élhessük ezt a mostani Adventet.
Elsodródni ugyanis könnyű. Észrevétlenek az átmenetek. Fárad a tekintet, megkérdőjeleződnek az eredeti indítékok, sok az elterelő körülmény. A Sátánnak is ez a célja, hogy ne vegyük észre: lankad a figyelmünk, elvesztettük a célt a szemünk elől. Ha Isten jelenlétét nem tudjuk átélni, éljük át a hiányát, ne hazudjunk magunkat. Várakozzunk, mert Akire várunk, már nem messze van…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése