otthagyás

Ekkor így szólt Péter: Íme, mi otthagytunk mindent, és követtünk téged. Lk 18,28

Klasszikus kérdés, hogy panaszkodsz vagy dicsekszel? 

Lehet panaszkodni és veszteségként felhozni, hogy mi mindent hagytunk hátra, milyen értékeket, előnyöket, kapcsolatokat vagy bármi egyebet. Lehet visszasírni, keseregni, becsapottnak érezni magunkat, kárpótlást követelni és hasonlók. És igazunk is lehet, tényleg így van, jogos.

Valamint lehet dicsekedni, hogy követjük vezetőnket a bizonytalanságba, kiszolgáltatottságba, pusztába, nélkülözésbe, kirekesztettségbe és egyebekbe. És ez teljesítmény, szenvedés, szintén jutalmat érdemel.

A kettő együtt erősíti egymást, veszteségeink és teljesítményeink megérdemlik az elismerést. Főleg hogy immár semmink nincs, csak a vezetőnk, úgyhogy valami különleges jár nekünk.

Nem bagatellizálva, de azért nem csak a jót hagytuk ott, sok rosszat is. Számos kellemetlen kötelességünk, felelősségünk is megszűnt, az otthagyásnak biztosan van nyereség oldala is. Ahogy a követés azért jutalom is, nem csak fogcsikorgatva tesszük, akadnak olykor örömök is.

Rajtunk is múlik hogyan értékeljük azt, amit otthagytunk és amit kaptunk. Mi mérlegelünk és döntjük el, mit teszünk a serpenyőbe és mit nem hagyunk ki. 

Jézus azért megnyugtatja Pétert, hogy nem jár rosszul, nem járhat rosszul a követéssel. És ezt biztosan Péter is sejtette, sőt megtapasztalta, hisz azért van Vele.