Van hogy igazunk van, van hogy nem. Ezt így megszoktuk. Ahogy az olaszliszkai csodarabbi történetében is: – Neked van igazad! – Neked van igazad! – Tudod mit? Neked is igazad van! Úgy tűnhet nincs jelentősége az igazságnak, nem számít, vagy nem az számít.
Így aztán miért kéne szégyenkeznünk, ha nincs igazunk? Az alternatív tények világában ha ez kiderül, mindjárt előveszünk valami mást, amiben biztos igazunk van, legalább alternatíve. Legrosszabb esetben azt mondjuk: tévedtünk, na és? Nincs ezen semmi szégyellni való.
De olykor van súlya annak, hogy kinek van igaza. Merthát mégiscsak egy valóság van, hiába lehet így-úgy nézni meg bemutatni. És ha egy nagyhangú és nagyképű hazugságban éltünk, amit fennen hangoztattunk, akkor illik magunkba szállnunk. Többről van szó, mint jelentéktelen tévedésről, elvekről, erkölcsről, amikre alapoztuk életünket. Rólunk van szó, ha számítunk magunknak – és már hogyne számítanánk, csak mi magunk számítunk –, alapjaitól újra kell gondolnunk hozzáállásunkat, életvitelünket.
Különösen annak fényében, hogy valakinek viszont igaza volt/van, és ezt az igazat meg is osztotta velünk, csak nem hallgattunk rá. Ha komolyan vesszük, most nekünk is igazunk lehetne és nem itt tartanánk. Ami nem mindegy, merthogy a mi igazunkból pusztulás származott, míg ha elfogadjuk a más igazát egy virágzó, épülő, boldogító világunk lehetne e helyett. A tragédiákra, amik mögöttünk vannak minimális reakció a szégyen…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése