Lehet-e felszólításra hinni?
A „nyugodj meg!”-nél kevés idegesítőbb mondat van, ha egyáltalán. Vagy klasszikus paradoxon a „légy spontán!”, lehet-e felszólításra akarattal akaratlannak, tudatosan öntudatlannak lenni?
A „higgyél benne!” hasonló lehet. És máris felmerül két kérdés: a hogyan és a miért.
Eleve hogyan hiszünk? Hiedelmeinket, hitrendszerünket általában számos logikai következtetés, levezetett érvrendszer, igazolt tapasztalat alakítja ki. Úgy hisszük ezen a módon lehet jó lágytojást főzni – mert átgondoltuk, sokszor megpróbáltuk, leginkább ez vált be. A hitünk tehát változik, ha hallunk egy új tojásfőző módszert, kipróbálhatjuk és korrigálhatjuk eddigi gyakorlatunkat. Ha bejön, úgy ebben hiszünk ezen túl. A dolgokban e szerint azért hiszünk leginkább, mert hiteink működnek.
Node felszólításra? Hihetünk-e egy placebóban, ha tudjuk hogy nincs benne hatóanyag, tulajdonképpen csak kamu tabletta? (egyébként igen) Ilyenkor elképzeljük a működését, hatását? Ez még nem hit. Vagy direkt torzítva nézünk a világra, olyannak akarjuk látni, a kritikát és realitást félretéve? Elhihetünk valamit erővel, ha tudjuk, hogy nem igaz?
A „ne higgyetek!” felszólítás talán hamarabb meghallgatásra talál, könnyebb lebeszélni magunkat. Tagadni menőbb, az elfogadók naivnak tűnnek, míg a pesszimisták mindig jól értesültebbnek, okosabbnak. Ezzel együtt a hit ellenes felszólítás is megvan a Bibliában, kiegészítve a hit tárgyának megvizsgálásával.
Felmerülnek a babonák, mint ellenpélda, mivel tulajdonképpen menő lekopogni valamit. Meg betartani szabályokat, szertartásokat, kerülni vagy preferálni számokat stb. Érdekes, hogy hasonlóan erőfeszítés és kevéssé elismert hozzáállás egy babonát tagadni és egy – éppen nem divatos – vallásban hinni.
Másrészt miért is higgyünk? Mindenesetre általában azért teszünk valamit, pl. hiszünk, mert jó. Mert jobb nekünk hinni? Vagy másoknak jobb, ha hiszünk? Ami szintén függhet a hit tárgyától, így lehet konstruktív és destruktív is a hitünk. A hit rendet teremt, egyébként rendetlenség lenne és kiszolgáltatottság, mondjuk a vak véletleneknek. Vagy jót tesz az önbizalmunknak, önértékelésünknek – hiszen mégiscsak az Istennel vagyunk kapcsolatban. Kiderül, hogy volt értelme, vagy lesz értelme annak, amit eddig kaotikusnak láttunk. A világ személyessé válik, mert egy személyes Isten mozgatja a szálakat.
Úgy tűnik a pozitív hit pozitív számunkra, mások számára, a világunkra nézve is. Komoly erőt és lendületet jelenthet, tovább vihet nehéz terepen. És nem utolsó sorban ez most felszólítás, közel parancs. Vagyis végrehajtható. Ha elhisszük, hogy Jézus nem követel tőlünk teljesíthetetlent, úgy ez is teljesíthető kell legyen. A segítségkérés is ide tartozik, hitetlenül hinni próbálásunkban – ami aktuálisan az év igéje. Nem árt hát a segítsége, azzal együtt nem lehetetlen teljesíteni a felszólítást.
Itt aktuálisan az imádságról van szó, az abban elhangzó kérésünkről, és szép összhangban van a remélt dolgokban való bízással és a nem láthatókról meggyőződéssel. Vagyis nem akármiben kell hinni, hanem abban, hogy van értelme az imádságnak. Abban, hogy valaki meghallgatja, teljesíti. Abban, hogy kéréseink nem hiába hangzanak el, hanem teljesülnek is. És erre éppen az biztat, aki majd meghallgatja az imádságokat és teljesíti.
Lehetne fejtegetni, hogy Isten Igéje élő és ható, és ha az Ige maga Krisztus, természetes hogy él és hat és teljesít. De ez már sokszoros áttételes okoskodás – ami lehet igaz azért –, vélhetőleg itt nem ilyen megfontolású instrukció hangzik el. Egyszerűen, egy fügefa apropóján bemutatott lecke: így kell ezt csinálni. És nem azért történt a csoda, hogy bambán és áhítattal csodálkozzanak a tanítványok, hanem hogy kövessék a példát. Ne a tettesre, az elkövetőre figyeljenek, hanem a tettre, mert ezt ők is meg tudják csinálni.
Jézus nem a bemutató kedvéért jött, hogy csodálják, hanem a követők kedvéért, hogy kövessék. Úgy tűnik ez a feladat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése