Mikor az ördög kísértette, Jézus azt mondta: „Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!” – és nem kívánt jelet. Gedeon ellenben kért, ráadásul „okos experimentalistaként” kontrollálta is a kísérletet. Komoly dilemma hát, hogy kérjünk-e jelet, avagy ne tegyünk ilyet?
Vélhetőleg az indíttatás lényeges. Hogy vajon sunnyogni akarunk-e, kibúvót keresünk? Ha nem akarunk szembesülni valamivel/valakivel, pl. az élő Istennel, úgy jobb ha nem látunk jeleket, úgysem akarunk a szerint tenni. Ha nincs jel, nincs felelősség, nem kell foglalkozni dolgokkal. Hisz jól tudjuk mit akarunk, miben akarunk hinni, hogyan akarunk viselkedni, viszonyulni.
És ugyanerre jó a jelkérés is, követeljük az általunk kitalált jelet, ha Isten akar valamit ugorjon és teljesítse, valósítsa meg. Akár egy fogadalom is követheti, ha Isten ezzel ezt teszi akkor majd én meg… És ez olykor bejön, Péter is járt a vízen.
Van-e hát univerzális megoldás? Kérjünk jelet, avagy ne? Melyik a nagyobb hitetlenség, mikor próbálunk kibújni a feladatok alól, melyik választással akarjuk magunkat igazolni? Bármit lehet bármire használni. Akár kérünk, akár nem, a nyitottság a lényeg. Isten felszólít a jelkérésre, hogy szembesítsen, máskor megtagadja a jelet, hogy szembesítsen. Mert mindkettő által szólhat, és mikor melyik a hatékonyabb, melyiket fogadjuk be, melyik tartalmaz kijelentést.
Ne féljünk hát jelet kérni, de ne féljünk jel nélkül tenni a dolgunkat sem. A kapcsolat az igazán értékes, és azt mikor melyik építi inkább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése