Egyfelől minden feltétel adott a ’hirdetés’-hez, másfelől valami híja mégis lehet, hogy ez gyakran elmarad. Kiválasztásunk biztosított, a Szentlélek jelenléte átélt valóság mindennapi életünkben, akkor is, ha engedünk neki, akkor is, ha feddenie kell bennünket engedetlenségünk miatt. Királyi papságunkat Ő állapítja meg, azaz, elkötelezett Magának szeretetéből. Megtisztelő ajándék ez, aminek muníciójáról Ő gondoskodik. Nem a magunkét kell adni, hanem az Ő szavait, életét saját életvitelünkkel. Szent nemzetként egy szentségtelen világban élve mutatja meg bennünk nemcsak hosszútűrését, hanem életünket átformáló hatalmát is. (Saulusból Pál apostol, Zákeus vámszedőből boldog ember lett.) Eggyé teszi népét: „… eggyé mibennünk, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.”(Jn 17, 21) Tulajdonába vett bennünket, nem a magunkéi vagyunk.(1Kor 6,19) Kellettem neki én, a magam nyomorúságaival, bűneivel, és kezdett velem valamit. Ő lát fantáziát bennünk, nem tart hasznavehetetlennek. Krisztus tulajdonosi jogát Pál apostol így határozza meg: anyaszentegyház, „melyet tulajdon vérével szerzett”(ApCsel 20,28) – halálával fizetett értünk. Ennyire szeretett, fontosak vagyunk Neki.
Ezért szól hozzánk Igénk: „hogy hirdessétek”… tegyétek közhírré, hirdessétek ki „nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” Szóval, tettel, viselkedés-mintával, kapcsolatokkal, munkával, kultúrával, írással, épülettel (’kövek tanúságtétele’), azaz életünk minden mozzanatával. És ezt megbeszélhetjük Vele imádságban. Van értelme mindennek, ami jó, építő, életet adó, mert az Ő általa gyújtott fényben értelmet kapott az élet. Így vagyunk természetesek, ugyanakkor az Ő engedelmes hirdetői.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése