Elolvasom újból az Igét. Dolgozik bennem. Megszólított. Egy hatalmas tükör számomra, számunkra. Szeretjük a kezünkben tartani a dolgokat. Beírni a naptárba a teendőket, betartani a határidőket, készen állni bármilyen változásra, mindenféle eshetőséggel. Ez így rendben is van.
„…nem maga irányítja lépteit”. Mármint mi. Elvileg. Mégis bebiztosítjuk magunkat, tudjuk mi a helyes, vagy legalábbis feltételezzük. Istennek viszont személyes útmutatása van mindannyiunk számára, amivel nehéz néha szembesülnünk. Nem azért, mert ez olyan rossz lenne, hogy Ő gondoskodik rólunk, hanem mert van, hogy a mi elképzelésünkkel még csak közös metszete sincsen. Újratervezünk-e, megpróbálunk-e esetleg kompromisszumot kötni vagy el tudjuk-e fogadni úgy, ahogy Ő azt számunkra kijelenti?
Szerintem nehéz. Nehéz teljesen átadni a terveinket és elfogadni, hogy amit teszünk, amit cselekszünk, ami mellett döntünk az az Ő útmutatása kell legyen. Hogy a döntéseinkhez az Őrá tekintés által kell eljutnunk, a nemesnek hitt cselekedeteinknek Belőle kell fakadniuk, céljainkat az Ő személyes terve alapján látni. Ő az, aki alapja és mozgatórugója szeretne lenni minden ügyünknek, aki életünk Ura akar lenni, aki irányítani szeretné lépteinket. Aki azt szeretné, ha útjaink immár nem magunkból indulnának ki, hanem csakis az Ő személyes terveiből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése