Ki mondhatja el magáról azt, hogy állandóan az Úrra néz? Ezek szerint a zsoltáros igen. De lehet, hogy más is? Mondjuk mi is?
Ez komoly lelki gyakorlat lehetne, fegyelem, koncentráltság, meditatív állapot stb. Egy megvilágosodás, már a jelenvalón túli lét, misztikus elragadtatottság. Mindenképpen kívánatos és kicsit idegenszerű állapot – elidegenedve érezhetjük így magunkat magunktól, meg az egész világtól is.
De mondhatjuk azt is, hogy szemem állandóan az Úrra néz, ez tény és ennyi. Nem is tehetünk mást, nincs ebben semmi meglepő. Hiszen Pál mondta: „ő benne élünk, mozgunk és vagyunk” (Apcsel 17,28), lényegében benne létezünk. Így szükségszerű, hogy ha körülnézünk: Őt látjuk. A fán ugráló mókustól az út mellett hagyott cigicsikkig Ő van itt. Ez az Ő világa, sőt Ő a világ.
Persze tévedés lenne Istent a világgal azonosítani, valami egész más jellegű vallás alakulna ki, aminek kevés köze van a kereszténységhez. De mégis, Istent nem kell és nem is szabad elidegeníteni a világtól, azzal együtt, hogy tudjuk, „a világgal való barátság ellenségeskedés Istennel” (Jak 4,1).
Most már itt minden elhangzott, meg az ellenkezője is, mi akkor a helyzet? A kiindulásunk azért továbbra is igaznak tűnik: szemünk állandóan nézhet az Úrra. Megláthatjuk őt, mert jelen van. Mindenben. De azért amit látunk ne keverjük össze Istennel és semmiképpen ne istenítsük, viszont tudhatjuk, hogy mégis az Úrból látunk meg valamit.
Különösen igaz ez az olyan helyzetekre, mint amiről a zsoltáros is szól: szabadítást vár és így keresi az Urat, tudva, hogy Ő az Őt félőkkel közösségben van. Úgyhogy ez nem bambulás a világba, hanem könyörgés és célzott figyelem. Mint aki állandóan az Úrra néz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése