Mindenki ismeri a maga terhét. Jutott mindenkinek. Kezdők egy-két terhet tudnak hirtelen megemlíteni, haladók sokáig tudják sorolni azokat. Talán ezek, amik felébredve eszünkbe jutnak, meg akkor, amikor nagyon máson kéne, hogy járjon az eszünk. Alkalmas és alkalmatlan időben jutnak eszünkbe terheink és általában visszük őket. Melyiket hogy, van amelyiket könnyebben, van amelyiket nehezebben. Némelyik teher összetör, másik megkeserít, iriggyé tesz vagy más negatív hatást gyakorol lelki állapotunkra. Aztán van, ami erősít, igazol, jelzi a teherbírásunkat és nem könnyű, de hordható. És van, amire akár büszkék is lehetünk, esetleg villogunk vele, komoly mártírként gondolunk magunkra és ezt másoknak is sugalmazzuk, esetleg ezen hozzáállásukat elvárjuk. Úgy tűnik terheink hozzánk tartoznak, beépülnek.
A magunk terhe mellett olykor láthatjuk másokét is. Már amit megmutatnak vagy megmutatkozik. Főleg az objektív dolgokat láthatjuk, az eseményeket, tényeket, állapotokat. Sokkal kevésbé látszik, hogy a másiknak az mit jelent. Lehet, hogy nekem elviselhetetlennek tűnik, neki meg meg sem kottyan, nem veszi tragédiának. Vagy pont én nevetségesnek találom és bagatellnek, ő meg tönkremegy bele. Nem érthetjük meg mit jelent neki a terhe és lehet el sem tudná hirtelen mondani - már ha megkérdeznénk.
Ha pedig nem ismerjük egymás terhét hogyan hordozhatnánk? Rendezzünk teherismertető köröket, csoportokat, panasznapokat? Nem teljesen rossz ötlet, de az apostol vélhetőleg nem ilyesmire gondolt.
Avagy ha én felveszem valaki terhét, akkor ő az enyémet, vagyis lényegében cserélünk? Vagy akár nagyobb körben cserélgetjük a terheket? És akkor már nem kell az enyémmel törődnöm, csak a máséval? És ha a más nem törődik úgy az én terhemmel, ami épp nála van, ahogy én tenném? Hisz lehet gondosabb vagy gondatlanabb, jobban megviselheti vagy kevésbé, fontosabbnak tarthatja vagy lényegtelenebbnek. És én úgy viszonyuljak az övéhez ahogy ő, vagy ahogy én? Aztán visszaadjuk (pl. elvittük egy mérföldnyire), vagy ismét átadjuk másnak, esetleg végleg nálunk marad?
Néhány verssel ezen kijelentést követően Pál azért megemlíti, hogy mindenki a maga terhét hordozza. Nem lehet leadni, a mienk. De mégis.
Meg különben is, ez parancsolat itt vagy csak tanács? Mindenáron teljesíteni kell, vagy alkalom adtán ehhez tartani magunkat? Esetleg a galatáknak szólt ott és akkor, aktuális helyzetben és most már csak történelmi érdekesség?
Érdekes, hogy egy egyébként ismert és sokat idézett mondat mennyi bizonytalanságot képes okozni. Minél inkább meg akarjuk fejteni, annál inkább belebonyolódunk.
Elegáns lenne valami frappáns megoldással feloldani a feszültséget. De most nem teszünk így, maradjon meg ez a feszültség és dolgozzon bennünk. Így is élő és ható, vagy talán pont ettől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése